Ott van az orra előtt - Forgách András esszéiről
"Én ilyesmiken napokig el tudok töprengeni." — szól Forgách András Profik című filmkritikájának zárósora. Az írás a Szemtől szembenről szól, és mint minden ilyen jellegű Forgách-szöveg, tulajdonképpen esszé; egyébként a Filmvilág 1996/7-es számában jelent meg.
Néhány évvel ezelőtt a magam bumfordi módján a PIM-ben ex cathedra kijelentettem, hogy ma már nem írnak esszét. A Látó esszérovatának vezetője voltam, és csakugyan azt tapasztaltam, hogy ha kérek, mindenfélék születnek, de nagyon ritkán olyasmik, amikről én őszintén és felszabadultan azt gondolom, esszék valóban.
De mit gondolok én esszének? Azt a könnyed, érzéki, művelt, kulturált, laza gondolatfutamot, amely nem a lábjegyzetek szigorúságára épül, de nem is handabandázik. Szóval, ahol a műveltség és a gondolat egyaránt meg van élve. Hosszú időn át Márton László Balassa-nekrológjához és Radnóti Sándor barátság-szövegéhez tértem vissza, s a magyar esszé nálam Nádas Péterrel kezdődik, tőle megyek visszafelé és előre is.
Nos, hogy így szellemileg körbepisiltem, folytatom. Valaha, amikor a Jutalomjátékot először olvastam, megdöbbentett az a lesajnálás, amely ezzel a varázslatos könyvvel kapcsolatban áradt, s emlékeztem, hogy Forgách András írt róla egy nagyon szép esszét, amit aztán online többször felkerestem, ha izzó semmijeimben bátorításra volt szükségem. Nyáron, amikor a barátnőm interjút készített vele, az író dedikálta Gonosz siker című kötetét — éppen azt, amelyben a Kardos G.-esszé megjelent. Elolvastam hát az egész kötetet, Ottliktól Greenaway-ig és Tarrtól Nádasig, s arra jutottam, Forgách András nagy esszéíró is, bármennyire is a regényeinek köszönheti a népszerűségét.
És a filmkritika zárósora, amelyet kezdetben idéztem, fényesen bizonyítja ezt. Az iróniája, a szabadsága. "Ez nagy művészet, barátaim", veti oda a Jutalomjátékról szóló esszé egyik pontján, és a csodálat képessége szintén ennek a pompás műfajnak a jellemzője; bizonyos értelemben a nárcizmus is a csodálathoz tartozik: "ki méltó látni a csodát, / az a csodát magában hordja."
Az írni tudás. De nem azon a szinten, amelyik "tisztában van az alany és az állítmány misztériumával", ahogy egyik szerkesztő barátom emlegeti, hanem olyan értelemben, hogy a kisujjában van az egész magyar nyelv, minden jelentés és árnyalat. A fogásokkal, amelyekkel ott lehet tartani az olvasót. "Amit Morandi fest, az ott van az orra előtt" — indítja például a budapesti kiállításról szóló szövegét.
A fergetegesség. Úgy érezzük, el fogunk veszni benne, mármint az írásban, olyan erővel ragad magával, annyi összefüggésre mutat rá Tarantinónál. De mindig maradunk valamivel, megértjük, miért nem szereti a Ponyvaregény rendezőjét, miért szereti mégis a Jackie Brown-ét, s hogy mit szeretett a Ponyvaregény Tarantinójában is.
A megértés képessége és igyekezete; a tanulni vágyás szomjúsága. Az Emának adott interjúban mondja: bizonyos írókért meg kell küzdeni. Ilyen Joyce, de ilyen Kardos G. is. Ha a Jutalomjáték hevenyészettnek tűnik, előfordulhat, hogy nem az íróban van a hiba. El kell fogadni azt a poétikát, amelyben az író működik, nem egy másik poétikában bűnösnek találni — mint Einsteintól tudjuk, ez nem jó stratégia.
Sétál. A maga hóbortos, mindenre figyelő, örvénylő módján, de sétál a kultúrában és a műveltségben. Sok mindent tud sok mindenről: irodalomról, filmről, színházról. Nyelveket beszél, nyelveken olvas. Igazi esszéíró.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.