Aki a szélen áll - Várady Szabolcsról
"Nem tudom, olyan gőgösnek tűnt" — mondtam évekkel ezelőtt Kis Jánosnak egy kávé mellett. "Nem gőgös: gátlásos." — válaszolta János. Aztán elmesélte azt az anekdotát, amelyre Krupp József is hivatkozik szép interjújában.
Még mindig sértődékeny és sérülékeny fiatalember voltam, s nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország számomra legfontosabb folyóirata miért nem közli minden versemet. A dolog azonban piszkált, mert elkezdtem egyre jobban elmélyülni, elmélyedni Várady Szabolcs munkásságában vagy inkább lényében: mindenében.
A látszólagos gőg mellett ugyanis az is izgatott, és szerencsére, úgy látszik, az izgatott igazán, hogy hogyan írhat ennyire jó verseket valaki, akiről én soha nem úgy hallottam, mint a megváltó költők egyikéről. Naiv is voltam, meg sznob is.
Mindkettő hasznosnak bizonyult így utólag. A hatalmas Dióhéj című verset hogy lehetett megírni?! Vagy örök kedvencemet, A halottakkalt?! Miféle írásvalami kell ilyen csodálatos versek születéséhez? Itt az interjúban is a formaérzékről beszél meg arról, hogy elbizonytalanodott a következtében. Talán a belső bizonytalanság az ok?
A tehetség mellett, természetesen. Talán azt irigyeltem leginkább, hogy valaki ennyire elég önmagának. Vagyis, hogy a sérelmeit, a sértettségeit, a kételyeit és a bizonytalanságát nem kifelé éli meg, holott költő. Vagy éppen ezért: csak költő, már ha egyáltalán lehet ilyen ember a világon.
Amikor a Bookart kiadó megjelentette szép válogatását, az egész keresztmetszetet elolvastam, írtam is róla. A titok azonban titok maradt, egy személyiség megfejthetetlen, mindenesetre egyedi titka. S ez annál csodálatosabb, mert mint ebből a beszélgetésből is kiderül, rengeteg mindenki között kavargott: Bence György, Petri, Sumonyi Papp Zoltán, Vas István, Szántó Piroska, Pilinszky, Füst Milán, Fodor Géza — az ember csak pislog. S hát még a szerelmek és a halálok!
A szocializáció nyilván megteremtett egyfajta érintkezési gesztusrendszert, ám a zárkózott szigorúságon mégsem változtatott. Talán azért is egyre rokonszenvesebb Várady Szabolcs, mert abból, amit azóta megtudtam róla, az derül ki, hogy nemcsak a Holmiba jelentkező költőknek írta szúrós leveleit, hanem önmagának is.
"Én egy csoportozat / legszélén mindig, elvont / dermedezésben". A Kalandok sorai jó önmeghatározásnak tűnnek. Végül is nemcsak az számít, mekkora a csoport. Az is, kétségtelenül: aki élt már szűk helyeken, tudja, mennyire legyalulja az embert az ilyesmi. Kitaszítottnak, ostobának, vidékinek érzi magát, s úgy jár-kel a városban, ahová a végzete vezette, mint a feszültségtől felfúvódott galambok.
A zárkózottság szempontjából mégsem ez számít. Bármekkora csoportnak lehet a szélén állni. Várady Szabolcs legnagyobb erénye számomra ez a szélen-állás. Úgy erény, mint minden igazi erény: ő nem is igazán tehet róla, csak azzal, ahogy él.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.