Megkerült világ - Zalán Tibor esszékötetéről
"Álldogálok ott még egy darabig, azután kiszédelgek az esőre, járom Cleveland utcáit, bámulom a házakat, ide-oda bemegyek, senki sem kérdi, mit akarok, ne is kérdezzék, hiszen nem akarok semmit azon kívül, hogy vagyok és járkálok és esik az eső." (125.)
Az ilyen mondatokért lehet szeretni Zalán Tibor könyvét, az Amerika. Körülírások. Munkapad címűt. Réges-régen, 1992-ben jelent meg, én azonban most kaptam meg a szerzőtől. De éppen azért is idéztem ezt az útinapló végéhez közeledő mondatot, mert azt tükrözi, ami miatt minden internet és televíziós csatorna ellenére még mindig van értelme az útinaplóknak: a könnyed, melankolikus, érzéki leírás miatt.
Fotó: Bookline
Szoktam mondani, hogy a költő olyan, mintha most műtötték volna meg, és még nem varrták volna össze — és meglepetésemre Zalán is hasonlóan kezdi a kötetét. Egy gyermekkori gyilkos játék, a piócák megölése vezet az alábbi passzushoz: "Miért mondtam el most ezt? Hogy leírjam a megérkezésem utáni állapotomat. Kifordítva, véresen, lüktetve, szerencsétlenül meredtem magam elé az éjszakai repülőn, mellettem a gép viharban lengő hatalmas szárnya, alattam az óceán, mögöttem mindaz, amit ott hagytam, előttem a bizonytalan, mert egyre bizonytalanabbnak tűnt fel, ami várt, egyre idegenebbeknek, akik várhattak, egyre riasztóbbnak, amin elindulásom előtt legfeljebb jót mosolyogtam — az össznépi zenebona." (6.)
Az idő természetesen nagyon telik. Ma már Amerika korántsem az az Ígéret Földje, amelynek a rendszerváltás előtt tűnt, és Zalán gyönyörű tíz hete ma már nem úgy álom, mint akkor volt: puszta anyagi lehetőség a világnak ezen a részén. És az utazás egyáltalán nem közösségi ügy, mármint az Amerikában élő magyarok közösségének ügye. Mert miközben már nem kíváncsi mindenki egy magyar költőre, azért 1992-ben még kézről kézre adják az informatikusok, vegyészek, költők és szerkesztők. Minden csalódás ellenére Baránszky László, Vitéz György, Tűz Tamás, Kemenes Géfin László, Mózsi Ferenc az útvonal, hogy csak azokat említsük, akikről sokan hallhattak. Van egy társaság, amely kíváncsi, az emigránsok közötti legendás feszültségek ellenére.
"A szabadság nyilván az erőszak egyik kifinomult formája." (16.) Nem hiszem, hogy sokan érezhették ezt így akkoriban, de harminc év múltán már egészen szelíd megállapítás ebben az elromlott demokráciában. Zalán úgy folytatja, egy körön belül bármit megtehetsz, a kör határait ellenben tiszteletben kell tartanod. Ma már mintha senki nem tartana tiszteletben semmiféle határokat. Vagy annyira módosultak, hogy már nem is érezzük őket.
Basement. Ez a szó az amerikai hangulat egyik tájfestő fogalma. Akárhova megy Cleveland-től Chicagóig, mindenütt "basementekben" lakik, margaritázik és sörözik, feketéket lát és szép nőket. Ez megint változás: ma már nem lehetne így írni. Holott Zalán nem gyűlöletből mondja, csak az értetlenség meg a szokatlanság döbben át a szövegen, mármint az afro-amerikaikat illetően. A folyamatos nőnézés azért problematikus, mert mintha nem is létezne a nő a szépségén kívül — de amennyire emlékszem, tényleg olyan volt az a világ. Az pedig kivételes őszinteség, hogy mindig leírja, hiszen mögötte ott a családja, amelyért szemlátomást rajong. Gondolom, más "albumokban" kezeli a szeretteit, mint azt a lányt például, aki egy clevelandi áruházban zongorázik.
A Niagara, az óceán, Kanada. Gondolom, a bezártság tapasztalata és az az élmény, hogy a remény országába mész, azért mégis más volt, mint amilyen most lehetne. Mindenesetre az Amerika. Körülírások. Munkapad szép esszékötet. Egy elveszett világ kerül meg benne.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.