Ki ölte meg Robint? - Donna Tartt regényéről
Egy kisfiút megölnek, és a húga a bűnösök nyomába indul.
Így is lehetne kezdeni Donna Tartt A kis barát című könyvének ismertetőjét, nem is hazudnánk. De ez a több, mint 600 oldalas könyv mégiscsak más, mint puszta krimi, és nem is azért, mert a végén egyáltalán nem derül ki, hogy ki ölte meg Robint. Hanem azért sem, mert az elbeszélésnek nem az a fő célja, hogy a gyilkos lelepleződjön.
Harrietnek persze ez a célja, kicsit a családjáért, amely már teljesen diszfunkcionálissá vált a rémes eset óta, részben maga miatt, hogy fogalmazódjon meg Robinnal szemben, akit mindenki imádott. Közben van itt rasszizmus is, képmutatás, szemforgatás, és egy halom mérges kígyó.
De nem ezekért szerettem ezt a könyvet, hanem másért. Egyrészt a látszólag működő család leírásáért, a rengeteg nagynéniért, akik ott sertepertélnek a történetben, Edie-ért, Charlotte anyjáért és Harriet nagyanyjáért, ezért a kemény és időnként iszonyúan érzéketlen asszonyért, aki legalább él, szemben Charlotte-tal és Allison-nal, Harriet nővérével, aki annyira beszorul Robin és a macskája halála következtében, hogy már csak lebeg valahol az élet fölött. Az ilyen portrékért: "Belőle hiányzott a nővére álmatag törékenysége. Izmos volt, mint egy kis borz, kerek arcú, hegyes orrú, rövid, sötét hajú, makacs, keskeny ajkú." (35.) Vagy ismét Harrietről: "Páratlan és nyugtalanító mértékben volt meg benne az a szűklátókörűség, ami minden Cleve-et képessé tett arra, hogy amire nem akar emlékezni, azt elfelejtse, és amit nem tud elfelejteni, azt eltúlozza vagy megváltoztassa..." (51). A humoráért: "Edie nem vallotta be, de a szeme már nem volt a régi, átment a piroson, balra kanyarodásnál nem figyelt a szembejövő forgalomra, és váratlanul fékezett, amikor hátrafordult, hogy a nővéreivel beszélgessen, akik a retiküljükben kotorásztak papír zsebkendőért vagy mentolos cukorkáért, és hozzá hasonlóan ügyet sem vetettek kimerült, beesett szemű őrangyalukra, aki leeresztett szárnnyal lebegett az Oldsmobile fölött, és alig győzte elhárítani a végzetes összeütközéseket." (102.) Vagy: "Nem szerette azokat a gyerekkönyveket, amelyekben a gyerekek felnőnek, mert a 'felnövés' (az életben is, a könyvekben is) az egyéniség gyors és megmagyarázhatatlan elsorvadásával járt; a hősök meg hősnők egyik pillanatról a másikra búcsút mondanak a kalandoknak valami unalmas, imádott személy kedvéért, házasságot kötnek, családot alapítanak, és minden tekintetben úgy viselkednek, akár egy csapat tehén." (167.)
Szeretem a finom észrevételeit, például azt, hogy amikor Edie Adelaide szeszélyei miatt baletesezik az autópályán, akkor egyre Tatty régi babájának nevén jár az esze, amíg eszébe nem jut, holott annak a világon semmi jelentősége nincs a baleset szempontjából, vagy azt, hogy milyen kevés jelezte a házban, hogy Ida bejárónő ott van, mégis mennyire fog hiányozni az a kevés.
Ez a regény jó. Nem akarja megváltani a világot, remekül meg van írva, a szálakat biztos kézzel tartja és gombolyítja a szerző. Fogalmam sincs egyébként, hogy tudhat mindent a csörgőkígyóktól a betegségekig és a metamfetamin gyártásától a hittérítésig, de tudja, és arányosan osztja el.
Mindez Donna Tartt erénye; a fordítás viszont a Kada Júliáé, és már az idézetekből is látszik, milyen remek munkát végzett. A szöveg gördülékeny és míves, világa van és ablakai. Igazán remek olvasmány.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.