A szabadság zenéje - Csíky András halálára
A legfontosabb erdélyi magyar színész volt.
Úgy mondom, ahogy Csuhai István mondja, hogy KAF volt a legnagyobb magyar költő: tudván tudva, hogy ez nem igaz, most, a halál pecsétje alatt mégis az.
Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház
Csíky András az egész életével szentesítette ezt a leg-et. A nagybányai, aztán a szatmári magyar társulat alapítója volt Harag György mellett. A szatmári színháznak igazgatója is, aztán a hetvenes évek közepétől Kolozsváron játszott. Filmekben és színpadon, és közben tanított a főiskolán, amikor már tehette. És a Tompa Gábor felszabadító korszakának is a jelképes alakja volt.
Azt akarom mondani, hogy minden volt. Nem bölény, aki ki tudja, milyen képességeit a pózaiban éli meg, hanem alkotó, kíváncsi ember a maga femininebb s az én számomra rokonszenvesebb, introverált gesztusaival. Egy színész, aki érti a rendezőt, nem fújtat ellene. Egy szép férfi, aki mégsem a jóképűségével hódít. Ahogy öregedett, egyre szebb lett, mert mind jobban láthatóvá vált az érzékenysége is.
Miközben egyáltalán nem volt comedien alkatú színész, mégis mindent meg tudott élni, amit játszott: az öngyilkos furán nevetséges sorsát, a majdnem néma cselédet, a kompromisszumokra hajló, aztán azokba belehaló professzort, Molière-t, ezt a Sztálinnak hajlongó Bulgakovot, ezt a hatalom előtt kénytelen-kelletlen ripacskodó művészt.
A művészt, aki meghal, mert a szépség törékeny, szépség és halál együtt jár, mint Nabokov mondja. Senkinél nem láttam ezt jobban, szervesebben, igazabban, hitelesebben, mint nála, az ő emberi és színészi lényében. Életem egyik nagy ajándéka, hogy még láthattam színpadon, nem is keveset.
Egyszer statisztaként mellette álltam. Barakiást játszotta a Caligula helytartójából. Szép volt, szenvedélyes és őrült erőfeszítéssel mégis pontosan azt mondta, amit Székely János szerint mondania kellett. Okossága nem fúvódott arroganciává. Élte, elemezte és alakította a szerepeit, mint egy folyamatos szobrász.
2008 óta nem játszott: tudta, hogy az igyekezet nevetséges. Méltósággal, ízléssel és bizonyára fájdalommal búcsúzott hosszú éveken át.
Amikor kiadtuk Köllő Kata róla szóló kötetét, csak a kolozsvári bemutatót vállalta, a szatmárit és az udvarhelyit nem. Mintha a Félreértést láttam volna, ahogy levágja azt a takarót, és azt kiáltja: "Nem!" Mindent értett, de már nem segíthetett.
Fotó: Bookline
Bár mélyen erdélyi volt, jóval több volt annál, semhogy csak szűk körben legyen jelentős. Színész volt, nem legenda. Egy ember, akiben a szabadság zenélt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.