Mélységből kiált - Salat Lehel Sopsits Árpád-estjéről
Legalább háromféle versmondó van. Az egyik a közösség ügyében jár, klasszikusokat terjeszt, egy pedagógiai éthosz nevében működik. A másik úgy képzeli, ő a legfontosabb, fontosabb magánál a költőnél is, akinek a verseit ordítja zokogva. A harmadik teljesen átadja magát a versnek, miközben — hiszen művész — teljesen mégsem adhatja át magát neki, arány- és formaérzék, erő ahhoz, hogy engedje vágtatni a lovat, de ahhoz is, hogy fékezze: minderre szüksége van.
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
"Barátaim! / Egy újabb, felettébb kalandos, bátorságot igénylő benső utazásra, repülésre hívlak benneteket." — Salat Lehel így hív az estjére. Mert ő valóban mindig feszült, szembenézős, karcoló verseket válogat, sorrendbe teszi őket, díszletet és zenét keres hozzájuk. Valójában: embereket keres maga mellé. Sopsits Árpád, Zságer-Varga Ákos, Hajdufi Péter így kerül együvé egy felkavaró előadáson.
Mindig valahonnan a mélyből kiált az a szereplő, akit Salat Lehel jelenít meg. Mint a művészetekben mindig, itt is olcsó volna Salat Lehellel, a civillel azonosítani mindazt, amit szövegben, zenében, videóban elmond. Itt az a valaki beszél, akire Salat Lehel a verseken keresztül, a versek segítségével talált rá, s akit ezeknek a műveknek a révén szólaltat meg.
Teljesen fekete, mindenesetre sötét inkább, mint világos, illetve csak testének kivillanó részei világítanak. Mint a Lélekcsöndben, az Átmeneti gyermekben is a semmibe vetett embert látjuk, s ezt nem valamiféle egzisztencialista sznobéria mondatja velem, hanem mert ezt érzem, ahogy kiválik a színpad fény- és árnyékpöszlékes ködéből, és megszólal. Az arca éles, a mimikája törött, a hangja recseg. Fájdalom van ebben az estben nagyon sok, és a szavakban reménytelen magány.
"és felzúdulnak a napsárga buldózerek / s repednek májak tüdők koszorúerek // rám szól a kedves / „fogd már be kicsit / süt a nap baszd meg / észre sem veszed / csak azok a sárga / kibaszott buldózerek” // s repednek májak tüdők koszorúerek / és felzúdulnak a napsárga buldózerek // s én beleégek / a bizonytalan jelenből / a bizonytalan jövőbe" Nem szívesen idézek, mert az est csak egészében érvényes, egyben, tömören és töményen, de a hangulatot mégis kellene érzékeltetnem. Mint a beszélő szálkák, úgy ragadnak be ezek a sorok is a köröm alá, úgy mondja őket Salat Lehel is, úgy szúr a zene is, úgy tép a videó.
Ha a közösségnek dolgozunk, az, hogy valamit megfogalmaztunk, máris örömmel tölthet el. Ha a hiúságunknak, akkor azért csiszolunk, hogy minél fénylőbbek legyünk. De ha magunkat keressük, nem hazudhatunk, és Salat Lehel féktelenül, noha művészi eszközökkel őszinte Sopsits Árpád révén.
Az Átmeneti gyermek cseppet sem átmeneti művészet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.