A Horváth Andor-album
Emlékszem, ahogy egy-egy pillanatban, amikor nemcsak fontos volt, amit mondani akart, hanem ironikus is szeretett volna lenni, megnyújtotta az amúgy is hosszúkás arcát. László Ferenc is ezt a mozdulatot utánozta le egyszer: jellegzetes kép volt a Horváth Andor-albumban.
Fotó: Helikon
Mert elfogult lenni — mára ez tűnik a legnagyobb tisztességnek. Mikor divat volt Petre Roman miatt Valter Romant szidni, azt mondta, ő egyszer találkozott vele, jót beszélgettek, nincs miért megváltoztatnia az emlékeit. Többször intett józanságra így: anélkül, hogy én feltétlenül éppen azt szidtam volna, akit "kellett", látta rajtam az ifjonti hevületet. De akiről tudtam, hogy ellenszenves a számára, ahhoz is tudott körültekintően viszonyulni.
Mindennek a környezetét és a mélyét látta. Székely János Soó Péter bánata című könyvében a mesélő az ő és ikertestvére közötti különbséget magyarázza. Gyerekkorukban feküdtek a réten, és ő azt mondta: látod, az a felhő éppen olyan, mint egy teve. Nem veszed észre, oktatta a fivére, hogy az egy dinnyeárus, mellette a dinnyék, távolabb a targoncája? Andor is ilyen volt: a kutyát szocializációs tényezőnek nevezte, a Hamlet-ről tanulmányt tervezett, amelynek azonban csak egy részét írta meg, egy-egy előszava szinte államvizsga- vagy mesteri dolgozat jellegű. Minden tudása alapos volt, módszeres és eredeti. Nem a sziporkázás, hanem a folyamatos fúrás, ásás értelmében: addig ásott, amíg aranyat nem talált, amit ő teremtett tulajdonképpen.
A közösséghez persze másként viszonyult, mint én. Amikor színikritikát kezdtem írni az ÉS-nek, és a Romeo és Júliá-t elemeztem, megintett: ha egy nem egyértelműen jó előadásról írok először, úgy tűnhet, hogy a kolozsvári magyar színház nem jó, és ez árthat. Nem értettem, ugyan minek árthat egy kritika, de nem vitatkoztam, annyira meglepődtem. Az erdélyi magyarságot ő bizonyára mégiscsak kompakt egységnek érezte, miközben világok választották el a későbbi provincializmustól.
De hát máskor szocializálódott. 1944-ben született, és abból, ami következett, talán az egyetlen menekülés a közösség irányába történhetett. Akadtak néhányan, akik nem oda menekültek, holott itt maradtak, de ő nem közéjük tartozott. Nagy paradoxonai közé sorolnám, hogy egyáltalán nem ment semmilyen tömeggel, mégis szüksége volt a reakciókra és arra a szerepre, amelyet ebben a társadalmi mátrixban betöltött.
Gyakran jártam nála a Fürdő utcai manzárdban. Valahogy ez is jellemző volt rá: fent, a fojtogató melegben, cédék és a vezeték nélküli telefon társaságában, ahol helyenként vigyáznod kellett, nehogy beverd a fejed. Funar iránt ironikus hálát érzett: lecsapoltatta a Malomárkot, és megszabadította a szúnyogoktól.
Előttem van, ahogy a szatyrait cipeli, vagy ahogy a strandon azt mondja: "Már hogyne", mellé ülhetek, persze. A strandról is tartott egy előadást nyomban, nehogy tudatlanul vessem magam a medencébe.
Szerettem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.