Összeszikrázik valami - Garaczi Lászlóról
Ülünk a barátommal egy marosvásárhelyi erkélyen, és azt bizonygatjuk egymásnak, hogy az ilyenek, mint Garaczi, soha semmit nem tudtak az életről.
Öblös erkélyiség — ez volt ránk jellemző akkoriban, és még sokáig. Később megengedőbb lettem, de igazán jóval később engedtem ki, s fogadtam el, hogy nem muszáj az irodalmat olyan rettenetes Igazság néni szemmel nézni. Holott mindig szerettem a Holt költők társaságát meg Karinthyt, de mindig csak úgy, mint ellenpontot.
Érdekes, a költészettől hamarabb elfogadtam ezt, Parti Nagy talán KAF miatt is hamarabb itt volt a szívemben. De hát Láng Zsolt révén Garaczi is itt lehetett volna, és akkor mi van Esterházyval?
Képek: moly.
Hát nem tudom. Az azonban biztos, hogy végig, mindennek ellenére végig melengettem magamban a tatai esteket, amikor Garaczi nem tudta folytatni a felolvasást, mert annyira kellett röhögnie, és ezt olyan jópofának találtam, a Divertis nevű román humorista társulat konferansziéja röhögött folyton úgy, mintha ott, abban a pillanatban hallaná először a kollégái poénjait.
Szóval nem egyszerre jött, mégis egyszerre. Egyszer csak ott volt, történetekből összerakva, megfejthetetlenül, de nem titokzatoskodón, laza szövésűen, de felejthetetlenül. "Pengeszáj összeszorítva, félig lehunyt szem, meg kell hagyni, kissé savanyú természetű ember, mintha mindig tormásfazékba nézne." "Kezében az ellenőrző, az apád teremtésit. Kilátszik a bot vége a szekrény tetején. Hetekig tartó kriptahangulat, nem is az a baj, hanem a verés, amikor vernek, és rángasz, és azonnal meghalni. Mi ez ahhoz képest, hogy megkarcol egy szögecske a pofádon?" "...láthatatlan ember, magyar foci, itt valami összeszikrázott."
Összeszikrázik valami — Garaczinál pontosan ez történik. Elkezdi valahol, mondja, mondja, lendülettel és huncutul, és egyszercsak ott van, már röhögsz is. "gyerekek, mi ez, nem vagyunk csürhék." A poénok dobogóin folyton tovább lendül a mese, de nem utazik rájuk, csak akadnak neki, ahogy mondja, meséli, történik velünk. És megszólaltat valami közöset, még akkor is, ha nem ugyanott voltunk középiskolások, de teljesen ugyanúgy.
Egyáltalán, ki találta ezt ki, hogy az irodalomba folyton bele kell halni. Milyen nehéz lerázni ezt. Nem kell fontos dolgokról beszélni, csak jól: vagyis minden szóval bennebb kell vinni az olvasót. Illetve nem kell, csak bennebb.
Garaczi nagyon tudja ezt. És időnként, például ma, valósággal helyrepofoz. Pompásan pofozunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.