Valaki költő akart lenni - Kenéz Ferenc 80. születésnapjára
Kellene tartani egy gálát a 80 éves Kenéz Ferenc tiszteletére.
Ott újra elmondhatnám, hogy miért szerettem bele a költészetébe. Fröccsök között arról elmélkednék, hogy ez a versbeszéd nagyon rokonszenves. Vagy még előbb, a látásmód. Ahogy mindent összeszed, olyan dolgokat is, amik nem együvé valók egyfajta irodalomértelmezés szerint. Nem is a komolyságról van szó elsősorban, bár Kenéz lírája meglehetősen melankolikus és mondhatni veszteségorientált. De nem minden komoly költészetben lehet Lilike medikáról olvasni, hogy egyebet ne mondjak, s a költői létről sem a belvárosi iskola jut az ember eszébe.
Fotó: Bookline
Ez is szép. Vannak költők, akiknél a gyermek- és a felnőttversek egyértelműen különválaszthatók. A Zsiráf Dezsőket nyilván nem annak az olvasórétegnek szánta Tóth Krisztina, mint más verseit. Kenéznél ugyanaz a hang, ugyanaz a kíváncsiság kutatja a világot.
A világság. Ahogy belekezdünk egy jellegzetes Kenéz-versbe, rögtön az ő világában érezzük magunkat. A szakadozott, mégis epikus beszéd, a sajátos ötletek már nem is hatnak váratlanul. Váratlansága egyébként hétköznapiságában keresendő: a gyerekek sem készülnek rá, hogy humoros dolgokat mondjanak, egyszerűen a szemléletük olyan, hogy a kontextus minduntalan mosolyra késztet.
"Néha úgy érzem: / én a világot / ötven év alatt / Amundsen útján próbáltam / méterről méterre / végigjárni. / Megvolt minden szükséges / eszközöm az úthoz / Kellékeim közül / mára csak a / zászlóm maradt. / Egymásnak dőlünk / a hóban. / Csak így maradhatunk / mindketten / talpon." Az Amundsen útján zárása emlékeztet Nemes Nagy Madár című versére, de Kenéznél nincs rákészülés, lejtő, síugrás: a beszélő egyszerre észreveszi, hogy mije maradt. Mint egy ember, aki akkor jön rá valamire, amikor már történik.
Azt hiszem, ez a legemberibb vonása. "Ha az ember tudná, hogy leesik, akkor leülne" — mondogatta nagyanyám. Kenéz is elmondhatná vele együtt. Az ő látásmódja nem a következtetésé, hanem a rácsodálkozásé. És hányan nem tudjuk, mit is nézünk!
Fotó: antikvarium.hu
A vers akkor történik, amikor olvassuk, ezért könnyű beleélni magunkat, vele menni. Kenéz nagy kompozíciókat, többrészes poémákat szerkeszt ezzel a beszéddel. A történet egyre alakul, egyre azúrabb, vagy nem is azúrabb, hanem ütéskékebb: mindenképpen megbotlunk, és odaverjük magunkat, de ha nem ez történne, nem is élnénk.
Jacques Prévert jut eszembe. Azok a sanzonszerű sorok is áradnak, s egyszercsak elszorul a torkunk. Nem értjük, miért, a kihagyások nem engednek összeállni történeteket, ám a képek és a ritmus egyfajta mélabú irányába visznek. Ez a mélabú nem végzetes, de állandó.
Ferenc poéta versei belecsavarodnak a szívünkbe.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.