Kilépni - Magyarország 20 éve csatlakozott az EU-hoz
Most, hogy már húsz éve, próbálok visszagondolni az egykori Magyarországra.
Az az egykori Magyarország, gyermekkorom Magyarországa, a paradicsom maga volt. Inkább nagy P-vel: Paradicsom. Az a hely, ahová vágytunk, ahol meccseket közvetítettek, melyeket szomjasan és lázasan követtünk, többnyire bolhatengeren át; az a hely, ahol dunakavics volt meg Traubi-szóda, és izgatottan vártuk, hogy valaki, aki onnan érkezik, nekünk is hozzon; ahol megjelent az Erdély története, mely végre "igazságot" szolgáltatott nekünk, elnyomott magyaroknak.
Fotó: Dívány
Magyarország az igazság helye volt. A Paradicsomba vezető út dunakaviccsal volt kikövezve.
Amikor először jártam ott, a Dob utcába mentünk valami rokonaimhoz. A Klauzál tér körüli játszótéren játszottunk, egy sorozatot néztünk, és úgy éreztük, megfogtuk az Isten lábát. A Vidám parkban nyertem, mert eltaláltam a szivacslabdával egy nem tudom, mit.
Átértünk a határon, és édesapám előhúzta a nadrágja béléséből a forintokat, különben nem volt szabad kivinni, vagy nem annyit. Később olvastam Kertésznél, hogy Ausztriába sem vihettél ki akármennyit. De akkor még őszinte ember voltam, azt hittem, csak a román határőrök kicsinyesek.
Aztán elérkezett egyetemistaságom. A Szép Magyar Beszéd Verseny versenyzőjeként jártam Győrben, Szombathelyen, Sárospatakon. Mindegyik gyönyörű volt! Az a sok nyár, az a sok híd, vár, az a sok magyar! A lányom mondta egy másik történelmi korszakban: itt még a rendőr is magyarul beszél.
Fotó: Arcanum
Taxisblokád, zsidózás, cigányozás. Elkeserítő dolgok, de én hekket ettem Tatán, és Mészöly annyira volt tőlem, mint a boldogság. Oda is bátortalankodtam hozzá, hogy megkérdezzem, milyen vers az, amit az egyik írásába beleírt. Magas volt, kedves, zengő és öreg. És élt még Esterházy — nem is hittem volna, hogy valaha meghal. KAF Jack Cole-ját énekelték a színészek, és minden szárnyalt, csak bennem nem a gátlás.
Minden felfelé vitt. Csurka puszta véletlennek tűnt, fáradt szájszagú viceházmesterek kedvencének. Az Alföldi nyomdában Spirót vettem, és a debreceni nyári egyetemen kanadaiakkal és ausztráliaiakkal ismerkedtem. Gyimesi Timeát hallgattam és Tóth Krisztina verseiért rajongtam.
Legfőképp ezek maradtak meg: a versek. Esterházy azonban meghalt, és a fényképből, amelyen Dés ráhajol, megértettem, hogy ennek is vége. Fokozatosan lett vége mindennek, de hirtelen — másként nem tudom kifejezni. A véletlenekből törvény lett, a dunakavicsból egyfajta megőrizni való jólét. Európából ellenség, Tatából emlék, KAFból a főnököm, aztán a kollégám.
Fotó: Blikk
Európával úgy vagyok, mint a világegyetemmel: mi elpusztulhatunk, ő azonban soha. De egyáltalán nem vigasztal, hogy ilyen vigaszokkal kell élnem.
Úgy kellene élni, hogy ne bánjunk meg semmit, csakhogy az élet történik. Európa bennem van, mégis egészen mást jelentett, amikor kívülem is itt volt, elérhető közelségben, az anyanyelvemen. És akkor, valamikor, Magyarország hozta el.
Ki kell lépni a földrajzból, azt hiszem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.