Úgy vágyom élni! - Giacomo Pucciniről
Egész évben Puccinin gondolkoztam.
Egyszer a barátommal azon vitatkoztunk, hogy ő-e a nagyobb vagy Mozart. A barátom az utóbbit hajtogatta, én a Puccini nevét ismételgettem.
Fotó: Wikipédia
Ma már belátom, hogy kétféle legjobb van, s az én szubjektív toplistámon a mai napig ő vezet. Gál György Sándor írja valahol, hogy ő természetesen tudja, hogy az a kés, amellyel Tosca leszúrja Scarpiát, egy galambfiókot sem sebezne meg — a szívét mégis megérinti az eset, és mindig elérzékenyül Cso-cso-szán halálától is.
Én is elérzékenyülök. Ez a zeneszerző, aki éppen száz éve halt meg, mindent tudott az emberi szívről, legalábbis az enyémről. De hát ez a művészet másik csodája: egyfelől tudod, hogy játék, mégis hat reád, másfelől közöd lesz egy idegen és ismeretlen lélek rezdüléseihez.
Arra a "na és"-re, amit egy olyan ember vágna hozzám, akit más hoz lázba, nem tudok magyarázatot találni. Esetleg azt, hogy szeretek lelkendezni, szeretem átadni magam az élménynek. Tudom jól, hogy Sherill Milnestől vagy Ruggero Raimonditól nem kellene félnem, mégis megrezzenek, amikor berontanak a székesegyházba. Azt is tudom, hogy Domingo mást énekel holnap, mégis elsiratom Cavaradossit.
Gyermekkorom egyik kedves olvasmánya volt a Bohémek és pillangók, Bókay János Puccini-életrajza. Ebben a könyvben a jó Giacomo egy nagyszerű, önzetlen, zseniális, bár kétségkívül szoknyabolond szereplő volt, nagy vadász és technikarajongó. Bókay is szerette volna, ha a zsenik csodálatosak emberként is.
Fotó: Jófogás
De hát Puccini az is volt! Elvégre ötven évvel a születésem előtt halt meg, mégis naponta beszélgetünk. Miért ölted meg a kis Mimit, ha magad is sírtál, amikor meghalt, már ha Bókaynak hihetünk?! És a szegény Angelica nővért?! Miféle szabályai ezek egy miféle műfajnak?!
Csakhogy éppen ez a művész, azt hiszem: akit a szabályok nem kötnek, hanem eloldanak a földtől; akinek a lelke, az érzékenysége, a tehetsége eleve arra rezdül, amerre meghal valaki. Zenére hal meg! Ez a legfontosabb. Zenére, és drámában.
Talán azért is szeretem Puccinit, mert nem ideológus. Wagnernél mindig azt érzem, itt nagyon nagynak és mitologikusnak és germánnak kell lenni, meghódítani a világot és feldübörögni az egekbe, Verdinél, akinél nincs nagyobb, a lovak is énekelnek, mint Márai mondja. Muszorgszkij is akkora nagy orosz, hogy az ember már nem is lát egyebet, csak a hatalmas havas tájakat, rajtuk egy-egy cár, mint a sakktáblán, fúj a szél, amíg valahogy elpusztulnak a pópák körében.
De itt egy leány, aki szomjan hal a sivatagban; ott egy másik, beteg szegény; a harmadikat aljasul elhagyják; a negyedik elveszíti a szerelmét; az ötödik hiába keresi; a hatodik Istenhez távozik... Nincs mögöttes akarat, csak az emberi tragédia, pőrén és sebzetten.
És ott az az anekdota, igazabb az igaznál. Puccini a Tosca partitúráját mutatja be Sardou-nak és Verdinek. A két öreg elbűvölten dicséri a latin himnuszt, Puccini azonban azt mondja, fabatkát sem ér. Hát ki fog a latin nyelv szépségeiről énekelni, amikor tudja, hogy kivégzik??? Értéktelen szamárság!!! És ott, helyben, a pillanat ihletésében zongorához ül, és megírja az E lucevan le stelle-t. Úgy vágyom élni!!!
Ezért szeretem én Puccinit. Bár soha ne halt volna meg. Isten nagyon elszúrta az alapvető emberi jogokat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.