Szellemi szívószál - az Umbriai Ösztöndíjról
1989 után azt hittem, minden egyértelmű lesz: a besúgók balra állnak, azok viszont, akik nem szolgálták ki a rendszert, jobbra. Gyermek voltam még, akkor érettségiztem.
Aztán lassan megértettem, hogy a világ nem ilyen egyértelmű. De azt is észrevettem, hogy a "felnőttek" mintha szerették volna az iszapot. Valahogy elégedetten mesélték, hogy XY könnyen maradhatott tisztességes, hiszen a bátyja párttitkár volt, vagy hogy akik nem szavaltak pártos verseket, azok csak kijátszották a hatalmat, nem "egyenesen" álltak vele szembe. Értettem, hogy a világ bonyolult; de azt is, hogy egyesek igyekeznek, hogy így is maradjon. Szabédiről kiderült, hogy "gyenge idegzete" vezetett az öngyilkosságához, másokról más. Mindenkiről "kiderült" valami.
Akkoriban több olyan emberrel, akikre ma nem ismerek rá, azt szorgalmaztuk, hogy legyen beszélgetés. Mert a legtöbben beszélgetni sem akartak, egyszerűen elnémítottak volna mindent, ami arról a korról szólt, magukon kívül, persze, meg ezen az iszapon, amelyet már emlegettem.
A mostani Magyarországon ugyanezt tapasztalom, de már a gyevi bíró korszaka idején. Sokan nevezik szörnyűnek, aztán éles helyzetekben mégis mérlegelnek, egyrészt-másrészteznek, mindent elfogadnak. Még el sem múlt, de már annyit árnyalnak, amíg semmi árnyalnivaló nem marad.
Az Umbriai Ösztöndíj kiírásában ezt szerettem: az éles beszédet. Ez ellen a polipság ellen semmi mással nem lehet küzdeni, mint így, ahogy Péterfy Gergelyék teszik. Mondjuk azt, hogy tiszta lappal indulunk, még ha ez nem is sikerülhet. Legalább a másféleség vágya legyen meg bennünk.
Bevallom, vannak személyes okaim. Régóta semmilyen magyarországi díjat nem kaptam — senkitől, de hát mégiscsak a kormánynak van a legtöbb. Úgy is viselkedtem, hogy ne kínálja fel őket, mégis elszigetelve érzem magam, annál is inkább, mert szinte egy szellemi szívószálon át kell kommunikálnom azokkal, akiket nem fertőzött meg a "magyar emberek" mindenhatósága, és még akkor is, ha a "román életemnek" köszönhetően az utóbbi időben könnyebben lélegzem. Legutóbb az "itteni" ösztöndíjat sem kaptam meg. A kerületi ösztöndíjakra sem jelentkezhetem, mert nem vagyok magyar állampolgár, letelepedési engedélyem sincs.
A legtöbb ellenző (ál)naivitása teljesen megdöbbent. Az apolitikusok nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy hol élnek. Jászberényi Sándor folyton a világ legveszélyesebb helyein tűnik fel — tisztelem a bátorságáért, mert én egy gyáva nyúl vagyok, de azokhoz a problémákhoz képest persze, hogy Magyarországon paradicsomi állapotok uralkodnak. Könnyű a kiírás ellentmondásaira felhívni a figyelmet, de hogyan lehet másként küzdeni az ellen, amit rossznak hiszünk, mint valamivel, ami egyértelműen állást foglal?!
Olykor úgy tűnik, hogy mindenkinek vagy majdnem mindenkinek be kell tagozódnia, mert a polip mindenkit elér. Megértem azokat, akik az életükért küzdenek, de akkor hagyják, hogy az, akinek ez nem muszáj, cselekedjen másként. Az is különös és visszatetsző, hogy most mintha sokkal inkább fel lennének háborodva, mint olyan esetekben, amikor egyértelmű volt a provincializmus, a rosszindulat és a leuralás.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.