Az operett összetör - a nagyváradiak Csárdáskirálynőjéről

Számomra az operett: minden. Kálmán Imre Csárdáskirálynője pedig még annál is több egy kicsivel. 

Így hát valósággal remegve vártam a nagyváradiak előadását a Bukfeszten, annál is inkább, mert Novák Esztert remek rendezőként ismertem meg néhány évvel ezelőtt, a társulatot pedig régóta szeretem.

Amikor megláttam a nippszerű paripát, már sejtettem, hogyan lesz szó arról, amit töviről-hegyire ismerek és dúdolok. Egyébként éppen ez, az újszerű ismerősség egy jó előadás jellemzője. A távolításba pedig, amivel a rendező játszik, minden belefér. Az is, hogy a csillárok táncoljanak (díszlet: Fodor Viola), az is, hogy a hölgyeknek óarany ruhája legyen (jelmez: Bajkó Blanka Alíz), az is, hogy Stázi és Bóni egy parodizált erkély-jelenetben telefonálgasson. 

Az első pillanattól világosak a szerződés, a közönség és a rendező közötti íratlan szerződés alapfeltételei. Ez itt nem az az operett lesz, amelytől elandalodhatunk, hanem az, amelyben mindegyre magunkhoz térítenek. Elvesztettük az ártatlanságunkat, melyet különben mi teremtettünk meg magunknak: az 1915-ös bemutató egy világháború kellős közepén zajlott. Ma egy ilyen, minden ízében átgondolt előadás kaphatja meg a "Legjobb szórakoztató előadás díját" — mint ahogy a nagyváradi Csárdáskirálynő meg is kapta az idén.

Az orfeum kissé már kopottas: éppen a csillogó-villogó kellékeken látszik a leginkább. Ilyenek az érzelmek is, ez talán azon látszik a legjobban, hogy Kerekes Ferkó korondi vagy milyen babákról álmodik, melyeket annak idején még az ő Cilikéjének vett. "Hadd beszéljen! Hadd beszéljen!" — kiabálja mindenki, amitől természetesen éppen hogy nem tud beszélni Silvia, akinek a búcsúestje ez a mai, hiszen készül Párizsba, ahová azonban nem kellene elmennie, hiszen Edvin szereti, és ami a fő, ő is szereti Edvint. Mégis elmegy, mert különben hogy lenne ebből operett?!

Tasnádi-Sáhy Noémi érzékenyen és drámaian játssza a sanzonettet. Ahogy Az asszony összetör-t elkezdi, hát az maga egy keserűség. Vagy ahogy egy jóval későbbi duettben hirtelen beszél, ahelyett, hogy énekelne. Ahogy sírni tud, amikor Cecília vérig sérti. 

Ez is különbség: mennyire színészek ezek a színészek azokhoz képest, akik énekelni ugyan tudnak, játszani azonban kevésbé. A magas hangok többeket meggyötörnek, de a mindenkor intenzív színészi játék bőségesen kárpótol. Mert Polák Ferenc Edvinje is nagyon feszült bonviván, folyton részeg és vulkanikus, és időnként olyanokat mond, hogy Silvia belesápad. Dimény Levente Kerekes Ferkója snájdig férfiúként kezdi, és egyfajta magyar Alfred Dolittle-ként folytatja, a My fair lady-beli Eliza lecsúszott apjára emlékeztet. 

Fotók a Szigligeti Színház honlapjáról 

Cecíliát Tóth Tünde adja, elegáns ruhákba bújtatott közönségességében ott kísért a felkapaszkodott nő, aki már az akárhányadik férjet fogyasztja, és hite szerint "a lejtőn felfelé is nehéz megállni". Bóni gróf szenvedélyes, szimpatikus gazember Sebestyén Hunor elképzelésében. Azokkal a félhülyékkel szemben, akivé egyfajta színjátszás alakította, erről az emberről el lehet hinni, hogy hirtelen előhúzza a Stázival kötendő eljegyzés bizonyítékát, csak, hogy megakadályozza Silvia és Edvin házasságát. 

Stázi csacska kislány, Kocsis Anna tüzességet és agyafúrtságot kölcsönöz neki. A már említett telefonjelenetben olyan csodásan utánozza egy kívülálló számára érthetetlen beszélgetés tovuhabohuját, hogy azt csak szeretni lehet. Leopold Maria herceget ifj. Kovács Levente játssza, az ő hülyeségéhez pedig kétség sem fér. Ferdinánd nagyherceget azonban Balogh Attila látványos ritmusváltásai már korántsem ártatlan főúrrá teszik.

A nagyherceg rendeli el a második felvonás látványos orgiáit, amikor az egyik arisztokrata hölgyet egy skót úr szoknyája alól kell előtalálni. Gondolom, ez, meg az időnként angolul megszólaló Tőtős Ádám indokolja a skótok jelenlétét egy bécsi bálon, más nemigen.

Miska egy fáradt tótumfaktum Kocsis Gyula alakításában. Ahogy kivonulnak Diménnyel az első felvonás végén, az inkább a Godot-ra várva alakjait idézi, mint egy operettet. De ő vezényli a közönséget a Hajmási Péter, Hajmási Pál eléneklésekor — ezzel lepjük meg a meglepődni aligha vágyó "Cilikét", aki kétségbeesetten tiltakozik múltja eme felidézése ellen —, és ő zárja az előadást egy angyallal, akivel a "minden rendben" közismert, a hüvelyk- és a mutatóujj zárta kört formálva intenek egymásnak. 

Novák Eszter Csárdáskirálynője míves, jól végiggondolt, szép munka. Időnként hosszúnak tűnik önmagához képest, talán nem minden dialógust kellene megfejelni valamivel, de talán azért is ez az érzésem, mert nem értem, miért kellett egy ilyen hosszú előadást hétkor kezdeni — bizonyára az Odeon színház programja is hozzájárulhatott ehhez. Éjfél után kerültem ágyba, s egy ideig még nem tudtam elaludni, egyre Silvia tragédiája járt a fejemben. Hiszen a nippek eltűnnek, vagy egy élet hazugságainak még erősebb jelképeivé válnak, s egy leendő anyós, aki azt énekli, "életemben hány szerelem meghempergetett", a legkevésbé sem teszi majd könnyebbé a menye életét. És Edvin! Hát hiszen látnivaló, hogy több a lángja, mint a tüze.

Szóval a "párti", hogy ily operettesen fogalmazzak, összejött ugyan, de attól még az élet elromolhat.  

2024.10.05 | Címkék: Novák Eszter Csárdáskirálynő Tasnádi-Sáhy Noémi Dimény Levente Bukfeszt Kocsis Gyula újragondolt operett | Szólj hozzá!