Kiáltvány az apák ellen

Apáink, becsaptatok minket!

Semmi mást nem kellene mondanom, csak ezt. Nem azért, mert valami hangzatosat akarnék mondani, hanem egyszerűen azért, mert ez az igazság.

Mit örököltünk, miben nőttünk fel? Én, Kolozsváron, 1972 és 1990 között, grosso modo, ahogy az a rohadtul művelt világ mondaná, miben nőttem fel? Abban, hogy az irodalom fontos. Nem úgy fontos, mint a vébé, amely tegnap kezdődött, néhány hét múlva véget ér, és amely X-et érdekli, Y-t azonban nem. Úgy fontos, hogy az irányítja az életünket.

Ha Kányádi megírta a Fekete-pirosat, Sütő A lócsiszár...-t, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta, nem beszélve arról, hogy még valami felsőbbrendűségi érzést is belénk csepegtetett (mi keményebbek vagyunk, mint a románok), és így aztán, gondoltuk mi, elárult, de elárultatásunkról mit sem sejtő fiak, a létet is.

Erdélyi magyarság — igyekszem úgy, annyira problémátlanul mondani ezt a kifejezést, ahogy akkoriban értettük. Nem romániai, mert az erdélyiben több a régió és a sajátosság, és nem ez vagy az a magyar, hanem a magyarság: egy kompakt, mozdíthatatlan, szerves egység. Erre az egységre volt jellemző, hogy bátor, tiszta, keresztyén és egyebek. Hiszen Nagelschmidt ("Ott kezdődik az ember! Amikor összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották.") sokkal rokonszenvesebb volt, sokkal inkább mi volt, mint a Luther okosságára hallgató Kolhaas Mihály! Hiszen Szervét egy igazabb, mert szabadabb vallást próbált védeni az ellen, akivel egykor együtt próbálták védeni.

Nem hallgattunk, nem is hallgathattunk Székely János másféle dramaturgiájára (emlékszünk a Mórok körüli, sötét erkölcsi hajtűkanyarokban kanyargó vitára), nem hallottuk Szilágyi Domokos költészetében a közösségnek szóló iróniát, vagy csak úgy hallottuk, mint puszta szellőztetést: az élet nem az, az csak egy jólesés. 

Azt hittem, azt hittük tehát, Szabédit az áldozatért tisztelik apáink, azért, hogy végigment egy úton, és nem azért, mert olyan "okos" volt és olyan "jó tanár", és nem is azért, mert hősnek lehet nevezni, és akkor már gondolni sem kell arra, ugyan hol is van az ő sokat irodalmizált hősiességük. Ahogy telt az idő, életrajzi és alkati okok miatt úgy lett egyre gyanúsabb a sok fenyő, havas, öngyilkosság és szabédizés, de úgy látszik, valahogy mégis azt reméltem, ha poros is, az ő hitük, ők hisznek benne.

Nem hisznek. Azt a kereszténységet (Márton Áron! Jaj, Márton Áron!), amelyre annyit hivatkoznak, "mérsékelt, értelmes vallásosságnak" szeretnék, ahogy Mauriac egyik szereplője fogalmaz. A tartótisztekkel foglalkoznak, és nem értik, hogy számunkra, elárult fiaik számára milyen fontos lett volna a bűnvallás, az az egy tiszta mondat: tévedtem.

A leleplezés, az egykori ügynökök leleplezése soha nem jó, mert nem úgy kell, nem azt kell, nem onnan kell — de hogy hogyan, mit és honnan, azt nem árulják el. A nagy erdélyi magyar férfiak nem bírnak lebukni, nem tudnak lebukni, nem tudják elfogadni, hogy valaha tévedhettek.

Az elkenés szenvedélyén kívül alig találkoztam bármilyen szenvedéllyel. Az alkotó, szempontot váltó, eredetiségében felkavaró és ez által erkölcsi erőt sugárzó okosság szenvedélyével sem találkoztam, holott Bretternél még ott van, és Bretter itt élt, apáink között. Teljesen hiába.

Anyáink itt vannak, megsebezve ebben a dúvad erdélyiségben, de itt. Anyáink és a nővéreink, akik talán képesek új nyelvet,  a kevesebb gerinc (=gőg), több szeretet nyelvét javasolni.

Apáink megbuktak.

 

 

 

Ad notam George Bacovia: December (Decembre)

Nézd, hogy havazik december...

Nézd az ablakot, drága —

Küldj zsarátnokért a tűzhöz,

Durrogjon a ropogása.

 

Kemencéhez a fotelt,

A kéménynél viharozzam,

Hogy kint vagy bent dúl az mindegy —

A tébolyhoz igazodjam.

 

És küldj el még, kérlek, teáért,

És gyere te is ide hozzám,

Lapozz fel egy könyvet a fagyról,

Havazzon reánk lapozván.

 

Meleg nagyon a te házad,

És szent nekem minden, mi nálad —

Nézd, hogy havazik december,

Ne nevess, csak mozgasd a szádat.

 

Nappal, és milyen sötét van...

Küldj el a lámpásért, kérlek 

Nézd, a hó a kerítést,

S a lámpa is át már a dérnek.

 

Én ma már haza nem, kedves...

Téboly havazza a vágyat.

Nézd, hogy havazik a december...

Ne nevess, csak mozgasd a szádat.

 

 

 

 

 

 

 

Ad notam Tudor Arghezi: Nemrég mentél el (De-abia plecaseși)

Nemrég mentél el. Én kértelek, menj el.

Néztem, ahogy az ösvény veled lejt el,

Aztán már csak a lankadt lóherék.

Egy pillantásod sem hozta az ég!

 

Intettem volna, ahogy távolodtál,

De mi tart itt, ha egyszer távolodnál?

 

Akartam, menj, akartam, itt maradj.

Elmentél, nem gondoltad meg magad.

Nem tartott vissza a szótlan remény.

Mért mentél el? Mért jönnél már felém?

 

 

süti beállítások módosítása