A piszkos Wagner
Pénteken végre ledoktorálok, megvédem a doktori dolgozatomat, kicsinosítom magamat, s a fejemet jól feltartom. Bár van, aki azt mondja, túlságosan le-. Le vagy fel, mindegy: MEGVAGYOK. Tizenhárom éve kezdtem el ezt a folyamatot (kedvem volna "esztendejét" írni, mint valami népmesében), már éppen ideje volt, hogy túl legyek rajta.
No, túl vagyunk hát, átvittük a túlsó partra, jöhet a fogadás és az ebéd. Asztalt foglaltunk az egyik vendéglőben, oda invitálom a bizottságot. Áfonya- és körtepálinkát rendelünk, nézegetjük az étlapot, nevetünk, fel vagyunk szabadulva erősen. Már érkeznek a tányérok, midőn (ezt nem is lehet másként mondani) a szomszéd asztalnál ülő öregember (a bácsi kedves, az úr pedig... úr) átrobog hozzánk, a szakálla belelóg a húsgombóclevesembe, és azon üvöltözik, hogy mi beszélünk, pedig magyar ember evés közben, ugye, és ő összeveszett valakivel amiatt, mert mi itten beszélgetünk. Egy ideig nem is értem, mit akar, a barátom, akinél szelídebb embert nem látott a világ, rászól, "csendesebben", az öreg végre elpattog, de onnan is üvölt, "látom, hogy széles a válla, és meg tudna ütni", úgyhogy már tényleg azon jár az eszem, bemosok neki egyet, de hát azzal az egész hangulatot elrontanám, meg hát milyen nagy teljesítmény is lenne, ha bemázolnék egyet egy nyolcvanéves egykori férfinak...
Egyszer aztán mégis fogja a kabátját, és eltávozik. A lyányom mosolyogva pislog, a feleségem szintén, a bizottság opponál, a barátom és neje racionalizál.
Aztán azon tanakodunk, vajon ez Wagner úr volt-e vagy Piszkos Fred...
Igazságba süppedve
Nem értem, mi a bajuk egyeseknek a finnugor rokonsággal. A "halszagú rokonság" kifejezést sem értem: lehet szempont a rokon- vagy az ellenszenv egy tudomány esetében? Tudom, hogy a nyelvészet nem matematika, de hát azért ott is vannak szabályok, amelyeket tiszteletben kellene tartani, s amelyek nem attól függnek, hogy nekünk tetszik-e az eredmény vagy sem.
Mellesleg azt sem értem, miért lenne olyan szégyenletes egy európai néphez tartozni (ha az országukra nézek, bizony elfog az irigység), és miért ragaszkodnak sokan a török származáshoz. Pontosabban: értem, de elszomorít, mert ez az izomagyú származás vágya: a vitéz, hódító törökök, akik a fél világ urai voltak egykor, és hát a régi dicsőség... Jumurdsák akarunk!!!
Az összeesküvés-elméleteket meg rettenetesen nem értem. A Facebookon megosztanak egy hírt a szineshir.hu portálról (és ezek többnyire ugyanazok, akik rikoltoznak a kultúráért és az amerikanizálódás ellen!!!), melyből kiviláglik, hogy "két német anyanyelvű nyelvész" találta ki "a finnugor hazugságot". Jó magyarok kontra "német anyanyelvűek" — helyben vagyunk. A sötét Budenz és Hunfalvy aláássák a katonás, kemény magyarságot.
Mindig megrendített, hogy tudnak ennyire a múltban élni azok, akik szerint a magyarságnak folyamatosan nagyokat kell álmodnia, no meg azok, akik odavannak, ha más is dicső múltat akar farigcsálni magának. Hogy nem értik, akik nyakig a saját igazságukba süppednek, ha más is oda szeretne. Mármint a magáéba, persze.
Nincs messze az idő, midőn megbüntetik, aki nem talál jó eredményeket, aki nem a nemzet javáért tudománykodik, aki szerint csodás hajónk nem száguld nagyszerű csúcsok felé.
És ezek az emberek feszülnek egész szügyükkel a szocializmus ellen!
Rigmus lyányom névnapjára
Ágota, te vagy a lyányom,
a lángom és a virágom,
a félelmem és a magányom.
Mi lesz, ha elnősz mellőlem?
Nem legyinthetek: "felőlem"...
Lelkemet máris fellőttem,
hadd lássam, aki közeleg.
Vagy vegyek inkább kötelet?
Szívem, akár egy kőtelek,
akár egy tövises sivatag,
ritmusa egyre kiakad,
nyugalmam ingatag.
Jó apa voltam? Vagy vagyok?
Mit susognak a csillagok,
mikor könyörgőn pislogok?
Susoghatnak már akármit,
bűntudatom ha reá nyit,
lelkem már senkit sem ámít:
voltam apa, ahogy lehettem,
tettem mindent, ahogy tehettem,
szerettem, ahogy szerethettem -
maradj mellettem még kicsit,
a sors majd úgyis elsirít,
s nem érti, mit kerestem itt,
ugyan minek is bármikor
apavizit.