Bayer Zsolt nyílt levele Istenhez
Kedves Isten!
Először is szeretném leszögezni, hogy keresztény magyar ember vagyok, és bármit mondanak is az átkozott hazáruló Krisztusölő zsidók és zsidóbérencek, szívemben a szeretet honol. Minden vasárnap felfedezhetsz a saját tiszteleteden, bár vallásom első-, másod- és minden sorban: magyar. Ezentúl tehát úgy szólítalak: Magyarok Istene, és tudom, hogy nem veszed zokon tőlem, hiszen az idegenszívűekkel ellentétben tisztában vagy vele, igenis szeretek minden embert, vagyis mindenkit, aki nem zsidó, cigány, román és más ilyen állat.
Másodszor is, kedves Magyarok Istene, a kellő szerénységgel szeretném megjegyezni, hogy kettőnk között egyetlen különbség van. Feszíthetném a húrt, növelhetném a lámpalázadat, rágathatnám ótestamentomi körmeid, de mint már utaltam rá, keresztény vagyok. Nos, bizonyára ismered (hiszen ha más nem, számtalanszor hallhattad) az "Az Úr csodásan működik" kezdetű éneket. Ám a kezdet mindig az elején van, és sosem derül ki belőle minden. Itt sem áll másként a helyzet, hiszen a lényeg a második sorban lapul: "De útja rejtve van." Nos, az én utam nincsen rejtve, hanem oly tiszta, mint a könny, melyet a csíksomlyói István, a király bemutatója estéjén ejtett az a több százezer magyar és Szörényi Levente, akit akkor még nem kellett a magyarok után említenem. Az én utam az igaz magyarok Golgotája, akik elszenvedik, hogy saját országukban, nem!, hazájukban megalázzák őket, és akiknek több évtizedig kellett várniuk arra, hogy az emberek végre magukhoz térjenek, és meggyilkolják a cigányság állati hányadát (mert a többieket, mint nyilván tudod, bármikor magyar keblemre ölelem.) Sajnos, e hányadnak csak egy részét sikerült, és még sajnosabb, hogy a zsidókkal még nem lehet megtenni ezt, de eddig is mindent megtettem és a jövőben is mindent megteszek, hogy a csillagösvényre csupán azok lépjenek, akiknek szívében ősmagyar vér kering, mint az enyémben!
Te, Magyarok Istene, láthatatlan vagy, én látható — talán ezért hisznek bennem kevesebben, ez azonban csak egyelőre, ami nem mindörökké. Az igaz magyarok már összetévesztenek bennünket egymással, ami kizárólag a hasznodra lehet, hiszen ilyen követőre keresve sem akadsz!
Életemet nem a zsidóbuzi Alföldi rendezte, ezért nem árad belőle a gyűlölet, s ezért mindig új és magyar, ahogy egy szomorú, mélybarna szemű magyar költő mondta. Most mégis arra kérlek, ne legyél könyörülettel minden alföldi és minden béla iránt, sőt, most már a leventéket is megszorongathatnád. Akkor vagy méltó hozzám, ha nem feledkezel meg a kötelességedről: arról, hogy a magyarokat, az igaz magyarokat áldd és védd, azokat, akiknek az ereiben Koppány vére csörgedez, és azokat, akik nem köpik szembe államalapító királyunkat.
Remélem, felfogtad szavaimat, és megfelelsz rájuk, ahogy a Magyarok Istenéhez illik. Bízom benned, hiszen mint egy másik nagy magyar mondta, "küzdj és bízva bízzál!" Úgy bízom benned, hogy magamban sem jobban. Ezt már nem ő mondta, hanem én.
Solymár, 20XX. augusztus 26.
Mosolyog az Isten
"Ide jövünk még" — mondja Zorán a fantasztikus kolozsvári koncerten, aztán gitározik és gitározik, egyiket a másik után pengeti, hogy nincs kedvem hazamenni, pedig először odamenni nem volt, a zsizsgő tömegbe.
Nem arrogáns, nem bohóc, mégis showman; nem magyarkodik, mégis magyar. Csak nézek, hogy vajon hogyan csinálja. És hogyan csinálta eddig, annyi éven keresztül. Hiszen ez a műfaj, ez a tömegek előtti fellépés, szinte lehetetlenné teszi, hogy az ember integritása meg ne sebződjön. Talán, mert végig ül? Apró dolgokon múlnak az igaziak.
Számtalanszor láttam már interjúalanyként, és olyankor sem játszotta meg magát, nem próbált másnak látszani. Olyan embernek tűnik, akiről el tudom képzelni, hogy papucsban is ilyen.
A kolozsvári Főtéren valósággal őrjöng a tömeg, kétszer visszázunk. Csodálatos csapat, nagy számok, és egy sajátos hangú ember, aki csak akkor áll fel, ha már nem tehet másként.
Kimondhatatlan - Jékely Zoltánról
Az én kedvencem, gondoltam a New Yorkban, a Kimondhatatlan, annak is a II. része. Többször idéztem már, és nem győzöm ismét belinkelni. Ha van valami, ami miatt számomra Jékely Zoltán nagy költő (és van! van!), akkor az ez a hat sor: "Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. / Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. / E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, / és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! / – De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát / mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át."
1982 márciusában hunyt el, ez a vers meg 1981 októberi. Szóval tényleg "mindjárt". De ez a mindjárt a versben még inkább ott bolyong, mint a kronológiában. Költők nem muszáj meghaljanak, ha elég hitelesen mondják, hogy nemsokára meghalnak, és Jékely nagyon hitelesen mondja.
És ez a furcsa mondattörés is, ahogy a 'mi' elválik a 'dehát'-tól. És azok a hiányos kérdések, és az a legyintő válasz vagy inkább belenyugvás: "Talán nem is én éltem át."
És: "e földi lét nem földi titka". Milyen kevés, szinte közhelyes szóból milyen sok.
Nem akarom lebecsülni a nagy, közismert verseket, a Ballada a kóbor kutyákról címűtől A marosszentimrei templombanig. De azok csak (számomra csak!) nagy versek: szépek, érzékiek, költő írta őket. Ez a második Kimondhatatlan sokkal több: olyan, mint az Allegro barbaro vagy Caravaggio feje Dávid kezében: fájón az enyém.