Konok körülírás
"A ROZSDATEMETŐ kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára." — Fejes Endre 90 éves.
A fentieket Szegő János idővonalán olvastam, méghozzá a legjobbkor: néhány napja fejeztem be a Rozsdatemetőt, a Kriterion 1974-es kiadását (ó, Horizont!), melyhez Zirkuli Péter írt alapos és értő utószót. És tudom, hogy Spirónak nagy kedvence Fejes, és hallottam, egy féléven keresztül tanította ezt a regényt az ELTÉn, és nekem is tetszett... hát sok okom volt rá, hogy örüljek ma reggel.
A Rozsdatemető olyan, mint egy magyar Hidegvérrel: egy gyilkosság konok le- vagy inkább körülírása. Fejes nem engedi ki a kezéből az anyagot, hűvösen követi a szereplőket, a riporter makacsságával gyűjti az információkat. Hűvösen, de nem könyörtelenül. A Hábetler család küszködő életében mindig talál valamit, ami szép. Úgy szép, mint a penészgombás karok: egy versben is megállná a helyét. Pallag Zoltán ezt csatlakoztatta Szegőhöz:
"– Ha visszajövök – mondta –, a feleségem leszel. Ne hidd, hogy valaki beleszólhat.
A lány elmosolyodott.
– Én mindig az voltam…
A fiú néhány percig gondolkodott.
– Nem azért szeretlek, mert szép vagy – szólalt meg. – Ezt ne gondold. Kalauz Gyurinak megmondtam, azért szeretlek, mert nem tehetek semmi mást. Lecsukom a szemem, kinyitom a szemem, látlak."
Én meg ezt: "Két évvel később, augusztus huszonötödikén még egy kislányuk született, Hajnalka. Gizike sírt, azt kiabálta, minek születünk folyton. Hábetler alig tudta kivenni Pék Mária kezéből."
Ez a szerelmi vallomás, a gyermek borzalmasan tisztán látó sikolya: szépek. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy Pallag sem, én sem hagyhattam ki az előzményeket és az utózmányokat. Fejes nem utazik a szépségre, de megtalálja.
Azért is szeretem Fejest, mert nem alkuszik: nem ragad meg minden alkalmat, hogy a középpontban lehessen; inkább tán azokat az alkalmakat ragadja meg, amikor nem lehet a középpontban. A PIM honlapján van egy képe, ahogy elképzelem őt, az jellemző rá igazán. Enyhén lehajtja a fejét, éppen cigarettára gyújt.
Üvegház
"Majd holnap élek." "Pedig emlékszem, élő ember voltam." Az ilyen mondatokért szerettem meg az Üvegházat, Nagy Gabriella könyvét.
Mert kétféle jó könyv (zene, bármi) van. Az egyik jó, és mégsem érinti meg az embert, nem sikolt fel, hogy éppen ott értek hozzá, ahol a legjobban sajog. Szándékosan nem ragozom a jót, a magyarban minden pótlás csak gyengítené. Ilyen jó számomra Flaubert vagy Alain-Fournier vagy Tolsztoj vagy Petőfi. A másik jó beléd hatol, felkavar, magáévá tesz, kérdezed, honnan tudja mindezt, miért nem mindig ő. Shakespeare, Dosztojevszkij, József Attila, Simenon, Emily Brontë.
Ilyen jó volt nekem az Üvegház. A fedőlapon egy kislány, elgondolkodva néz a távolba. A hátlapon egy bélyegképen egy nő (tudom: ő a szerző), belülre figyel, a sebre.
Egy nő története. Egy nőé, aki egy bonyolult családban nőtt fel, aki megszenvedte ezt a bonyolultságot, mégis szerette azt a nőt, aki az anyja volt, és azt a férfit, aki az apja.
Talán ez is teszi sajátossá. Ivás, veszekedés, elégedetlenség szinte folyton, és mégis a törődés, az az érzés, hogy aki a tied, veled van.
Azért is szerettem, mert kivárta. Az Idegen tíz éve jelent meg. Nem sietett, nem nyüzsgött, holott végig ott volt az irodalom, vagyis a hiúság közepén. Valami olyan folyamat lehetett, mint amit a könyv utolsó bekezdése ír le: "Karácsonykor majd feldíszítem a lakást, megfőzök, gyertyák égnek, friss fenyőillat van, fahéj, narancs. A vacsora után két kristálypoharat veszek elő, és töltök. Koccintok, megiszom a borainkat. Nézem a fenyőt. Hallom a tüdőmből ki-be áramló levegőt, és ahogy egyszer csak elindul nagyon mélyről, amire várok. A szó, ami azt jelenti, élj."
Ez a nagyon mélyről, ez kellett nekem.
Tőkés László busványosi nyilatkozata
Forrás: erdely.ha.
Hang: zeng, mint a magosság.
Gyorsaság: három szótag/perc.
"A kisebbségi politikában csak a nyers erő számít; térden állva sok mindent lehet csinálni, én magam is szoktam, de politizálni nem lehet." — fejtette ki Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Busványosi Szabadegyetemet követően. "Éppen ezért megkértem a BáMeSzöt (Bálványosi Medvék Szövetsége — a szerk.), legközelebb erélyesebben lépjen fel a Busványoson sátorozó románok ellen, és tárgyaltam az ŐMaSZu-val is (Ősmagyar Szumosók — a szerk.), hogy gyakorlatait ne pusztán érdekesség- vagy bemutatóképpen tartsa. Bármilyen furcsa, a románok pálmája is a súly alatt nő, természetesen kizárólag akkor, ha elég edzettek, ha pedig nem, lelkük rajta, hiszen egy kisebbségi nem törődhet a többség lelkével. Az teljességgel elképzelhetetlen, hogy amíg a román állam békés genocídiumot hajt végre Erdélyben, addig mi ne álljunk a talpunkra" — szögezte le Tőkés László.
"Ami az RMDSZ-t illeti — mutatott rá az erdélyi magyarok súlyos szavú atyja —, úgy érzem, a szövetségnek kimondottan jót tett az ellenzékiség. Beismerem, hogy én folyamatosan elégedetlen vagyok, kivéve Isten munkájával, és még valakiével —, de hát nem szeretnék szerénytelen lenni, úgyhogy inkább azt mondom, hogy az Orbán Viktoréval, aki biztosított arról, hogy ez után keményebben lép fel, bár már olyan fent van, hogy oda csak vihetik" — zárta nyilatkozatát Tőkés László.
VC, mno.hu