„Szóvá teszi a szerző [Gibbon A római birodalom hanyatlásának és bukásának története c. művében], hogy a legjellegzetesebb arab könyvben, a Korán-ban nincsenek tevék; nekem pedig az a véleményem, hogyha bármi kétség felmerülne a Korán hitelességét illetően, a tevék hiánya önmagában is elég bizonyíték volna, hogy arab mű. Mohamed a szerzője, Mohamed pedig, lévén, hogy arab volt, ugyan honnan tudta volna, hogy a teve sajátosan arab állat; a tevék az ő szemében a valósághoz tartoztak, így nem keltettek figyelmet; egy csalónak, turistának vagy arab nacionalistának ellenben első dolga lett volna, hogy minden oldalt telezsúfol tevékkel, tevekaravánokkal; ám Mohamednek, arab lévén, nem volt miért aggódnia: tudta, hogy a tevék nélkül is lehet arab.” (Jorge Luis Borges: Az argentin író és a hagyomány. = Uő.: Az örökkévalóság története. Esszék. Európa, Budapest 1999. 11. Scholz László ford.)
"Vegyünk három különböző embert, akik ugyanazon a tájon sétálnak. Az egyes számú ember egy városlakó, amint jól megérdemelt szabadságát tölti. A kettes számú a szakmája szerint botanikus. A hármas számú pedig egy helyi földműves. Az egyes számú az a fajta városi ember, akit realista, józanul gondolkodó, tárgyilagos típusnak nevezhetünk: a fákat egyszerűen csak fáknak látja, és tudja térképéből, hogy a szép kis út, amelyen halad, Newtonba vezet, ahol van egy kellemes vendéglő, amelyet hivatali barátja ajánlott neki. A botanikus körülnéz, és a környezet a növényi élet tudományosan pontos kifejezéseivel fogalmazódik meg az agyában: ő biológiailag osztályozott fajokat lát maga körül, konkrét, névvel illethető fákat és füveket, virágokat és páfrányokat, és számára ez a realitás, míg a közönyös turista világa (aki nem tud megkülönböztetni egy tölgyet egy sziltől) számára fantasztikus, ködös, álmatag, sosemvolt világnak tűnik. Végül pedig a helyi földműves világa annyiban különbözik az előző két emberétől, hogy az ő világa intenzíven érzelmi és szenvedélyes, hiszen itt született és nevelkedett, ismer minden egyes ösvényt és fát, és minden egyes fa ösvényre vetülő árnyékát, s mindez meghitten összekapcsolódik mindennapos munkájával, gyerekkorával és ezernyi apró dologgal, amiket a másik kettő (...) egyszerűen nem tudhat az adott helyen és az adott időben. A földművesünk nyilván nem tudja, hogy az őt körülvevő növényi vegetáció hogyan illeszkedik a világ botanikai koncepciójába, míg a botanikus nem tudhat semmi számára fontosat arról a pajtáról, vagy öreg szántóföldről, vagy arról az öreg, zsindelyes házról, amely a személyes emlékek közegében lebeg egy olyan ember számára, aki itt született." (Vladimir Nabokov: Franz Kafka. = Rimbaud Abesszíniában. Esszék. Válogatta és szerkesztette Dobai Péter. Nagyvilág Kiadó, Budapest 1998. 29. M. Nagy Miklós ford.)
Mintha minden kívülről történne Máté Angi pályáján, derül ki a Balázs Imre József moderálta beszélgetésből. Néhány töredék kinyomódott valósággal, a napvilágra tört, összerendeződött, és megszületett a Mamó, a kortárs magyar irodalom egyik legszebb kötete. Francia, holland, bolgár fordító jelentkezett, hogy megtetszett neki a könyv, lefordított belőle egy részletet — így jelent meg franciául, és jelenik meg hollandul és bolgárul. Színdarab akart lenni belőle, lett is, de Angi nem merte megnézni, félt, hogy nehéz lesz neki belül.
Minden kívülről történik, mintha Angi nem is akarná tulajdonképpen, de ami igazán fontos, az meg belül és belülről. Préseli a lelkét, amíg meg nem születnek azok a csodálatos mondatok, amelyek mintha csak ezt az egyetlen lelket fejeznék ki, miközben az irodalom varázslatának köszönhetően nemcsak az övét, sőt: "Mamó valamikor olyan néni volt, aki megkeresi a szobákban a port, összesepri, mos, főz más embereknek, figyeli a házuk sarkában a pókhálót, nehogy nőni kezdjen. Ezekben az időkben született neki Ilike, hogy majd az én anyám legyen, de mamó úgy gondolta, hogy ne legyen a gyermeknek apja. Nem kell.
Így Vajda Mihály nagyapám — aki magas volt és szép, legalábbis mamónak a fejében így látszott, ha emlékezni kezdett — csak hallotta, hogy van Ilike, de sohasem láthatta."
Bevisznek a lelkébe ezek a mondatok, otthonos lesz ez a lélek. Otthonos, mert nem követelődző: a történetek nem várják el, hogy törik-szakad megértsük a mesélőt. Csak hallgatjuk és hallgatjuk ezt a szomorkás-szép mesét, és úgy érezzük, a mienk is lehetne.
Váradról utazom haza, illetve hát zötyögök egy olyan vonaton, melynek állaga és zsúfoltsága régi szép gyerekkoromat idézi, azaz az 1990 előtti esztendőket. Koszos, büdös, nyúlós, Temesvár és Iași között közlekedik.
Ráadásul fáradt vagyok, éjjel kettőkor érkeztem Pestről Váradra, semmi kedvem a kedvességhez, holott a szemközt ülő hölgy éppen azt ecseteli, a férje (tán "az ura" lenne a jobb fordítás, ahogy elnézem őket) erős kávét iszik. Máskor talán lázba hozna ez a váratlan információ, most azonban csüggedten bólogatok, máshoz kell hát fordulnia.
Felkavart a fáradtság, aludni nem tudok, számolgatom az állomásokat. Sonkolyoson úgy érzem, soha nem érünk oda, Csucsán már reménykedem, Hunyadtól még messze van Kolozsvár, Gorbóhoz már közel. A remény és a reménytelenség tangója.
Ez már a Kővári utca, szedelőzködöm. Kicsoszogok a folyosóra, topogok a lépcső felé.
Lent két mai kamaszliba, az egyik különösen türelmetlen: "Máj szuntyéc mulc?!", kérdezi költőien. "Orjkum nu pornésté főrő voj", szólok oda neki. Hálistennek csak megnéz, mert most nem állnék jót magamért.
Azért írok blogot, mert naplót már nem tudok. A billentyűzethez nőttem, mint korunk minden hőse. Továbbá azért, mert naplót a szó szoros értelmében úgysem tudnék. Érdektelennek tartom, hogy például mit ettem, hacsak az, amit ettem, el nem indított bennem egy futamot. Ha el, akkor megírom, mert azzal áltatom magam, hogy mást is érdekel. Ez egyébként kiderül. De tény, hogy bár író vagyok, a sok rovat ellenére még mindig maradnak bennem futamok. Scriu acest blog pentru că sunt scriitor (ce să facă un scriitor? scrie...) şi postez câteodată şi o însemnare în limba română pentru că mă interesează cultura română, omul român, situaţiunea română, Caragiale din viaţa cotidiană şi maghiarul care sunt în toate astea.
