Könyörgés okosságért
— Mi nem szeretnél lenni? — Ostoba ember. — Foglalkozásra értettem. — Ez foglalkozás! Méghozzá éjjel-nappali!
A párbeszéd a váradi Könyvmaratonon esett meg Simon Judit és köztem, két hete. Egyfajta Proust-kérdőívet válaszoltatott végig velem, és erre a kérdésre ez jött ki belőlem. Magam sem tudom, miért éppen ez — talán a fáradtság okán.
Mert utazni előbb élvezet, aztán már nyűglődés. Villanó képek, változó kézfogások, suhanó arcok, cigarettafüst, hahota, zsongás, fröccsök és mindenek. Az ember lankad. Kíméletlen lettem, pedig rég nem hiszek a kíméletlenségben.
Az ostoba emberekben viszont annál inkább. Ők bezzeg nem változtatják az egyszer már megnyugtatóan kialakult meggyőződésüket! Ők nem forgatják a véleményüket. Amit egyszer ők tudnak, az tudva van! Lelkifurdalás, bűntudat, önreflexió, önirónia egytől egyig másnak van, a gyengéknek, a már-nem-is-embereknek, a pecsovicsoknak tartatik fenn. Ők nem verejtékeznek a gondolkodás fáradalmaitól.
Márai sóhajt fel valamelyik Naplójában, hogy a gonosz embert legalább megpróbálhatod meggyőzni; az ostobával hiába is próbálkozol. Ő végighallgat, aztán elmondja még egyszer ugyanazt, rendületlenül és rendíthetetlenül.
Senki nem mondhatja, hogy nem kezdeményeztem, folytattam és folytattam le elég vitát életem folyamán: beszélgettem az irodalomról, a színházról, a művészetről, a nyelvről, a politikáról, a munkanélküliségről, a kolozsváriságról — gyakorlatilag bármiről, amiről lehetett és/vagy kellett. Ha visszanézek, úgy találom, két embertípussal találkoztam, amelyik teljesen reménytelen volt: az ostoba és a zelóta. Ez utóbbi nem feltétlenül ostoba, de mindenáron azzá teszi magát: előre kidolgozott, harcos véleménye annyira szűk kabinba zárja, amelyhez képest a lift valóságos kerengő. A zelóta még talán hervasztóbb, mint az ostoba: az utóbbi legalább nem tud úgy tenni, mintha gondolkodna.
Szóval: nem, nem szeretnék folyton okos lenni (szintén Márai szerint a csökönyösen okos ember ugyanolyan fárasztó, mint a csökönyösen ostoba), de ostoba és zelóta soha, semmi áron. Még akkor sem, ha kipihentem magam.
Remegni bolondulásig
Ahogy közeledik a bemutató, úgy bolondulok egyre megebb. A csütörtöki sajtótájékoztatón már mondom is, hogy olyan az ember ilyenkor, mint akit megműtöttek, és nem varrtak össze: egy lüktető, jajgató, forró seb. Ez senki máson nem múlik, csak rajtam, bár tulajdonképpen még csak rajtam sem, inkább valami nem-tudom-min, ami bennem van, s amire még a lélek szó is túlságosan konkrét. Mi lesz velem?!, jajdulok fel magamban. Nem tudom, mi lesz.
Pedig minden olyan, hogy semmi panaszom nem lehet. A színháziakkal öröm dolgozni, ugyanazon a hullámhosszon vagyunk, érzem, ahogy egy cél érdekében mozgunk, aminél szebb érzés nem lehet. Kata, akivel a meghívottak listáján dolgozom, a legnagyobb türelemmel viszonyul a kelekótyaságaimhoz. A családom és a barátaim támogatnak, ha napokig nem beszélek velük, mármint a barátaimmal, akkor is érzem a szolidaritásukat. A sajtósok kíváncsiak, a távolabbi ismerősöknek a tekintetében is érdeklődés motoz.
Ám az a valami, amire a lélek szó is sok, mégsem hagy nyugodni. Szombaton délben úgy elér és megbolygat, hogy kénytelen vagyok nagyot húzni Márta áfonyapálinkájából, aztán beleülni egy kád forró vízbe, és arra gondolni, bár repülne el ott az a néhány óra, aminek a bemutatóig el kell telnie.
Délután megérkeznek egri barátaink, akkor már könnyebb egy fokkal, de nem sokkal. Egy órával a bemutató előtt lemegyek velük a városba, és amíg ők felkeresik Németországban élő barátaikat, akikkel jöttek, s akik szintén kíváncsiak, addig a Sétatéren bandukolok és nézem a gesztenyéket, mint egy drámaíró, aki a saját drámáját éli éppen.
Aztán... leülök és elkezdődik. Elkezdődik valami egészen más, valami sokkal több, mint amit a próbákon tapasztaltam. Innen, a seblázból úgy tűnik, ennél szebb, jobb nem is lehetne. Azt tudtam, hogy ebben a társulatban alig van rossz színész, de hogy ők hárman ennyire jók, azt most látom újra. Az Anya sértett reménytelensége, Teréz gyötrő csalódottsága, Tibor kétségbeesett lázadása, az Apa sznob zsarnoksága — mindez, és még sokkal több, amit leírni sem tudok, megjelenik a színpadon. Ahogy Panek Kati a gyertyákat szurkálja a születésnapi tortába, ahogy Kézdi Imola darabokra töri a Bolero lemezét, ahogy Farkas Loránd elszavalja Ladányi versét, ahogy Keresztes Sándor kilép az erkélyre pizsamában, egyáltalán, ahogy Albu Istvánnal együtt kidolgozták a helyzeteket, felépítették a figurájukat és a jeleneteket, annál egy szerzőnek nem lehet szebbet, jobbat, többet kívánnia.
És a díszlet! A barátommal azt beszéljük, mindketten jártunk már ebben a lakásban, annyira ismerősen keveredik benne a 89 előttiség a 89 utánisággal. És a ruhák, amelyek olyan jól simulnak a szereplők történetére.
Köszönni tartozom mindenkinek, a színészeknek és a rendezőnek, Bocskai Gyopárnak és Tenkei Tibornak és Kerekes Zsoltnak és Györffy Zsoltnak és az egész stábnak mindenestül, mert ami létrejött, abban az én szövegemnek minimális szerepe volt, nem beszélve arról, hogy a próbák folyamán sokat és okkal módosult. Salat Lehelnek, mert ha a Bolero nem hangzik el felolvasószínházi előadásban, nem hiszem el, hogy érdemes foglalkozni vele. Tompa Gábornak és Visky Andrásnak, mert hagyták, hadd higgyem ezt. És a közönségnek, mert úgy éreztem, jól fogadja. És a családomnak, mert elviselt, és nem hagyja abba. És a pálinkának, mert elfogyott.
http://www.huntheater.ro/darab.php?eid=300&sa=0
A Cenkkel szemben
Idegenvezető — ízlelgetem a szót, de nem és nem és nem tetszik. Főleg szombat óta nem, mert akkor egy olyan emberrel találkoztam, aki inkább Ariadné lélekfonala volt, mint egy munkahelyi leírás puszta megelevenedése, egy pozíció rutinos betöltése. Akin egy pillanatig sem érződött az unalom vagy a rutinéria, akinek végig lelkesedés csillogott a szemében, lelkesedés, hogy ismét körbevihet szeretett városában és a szeretett környéken, aki mindent tudott Brassóról, de nem úgy, hogy már az sem érdekli, amit megtudhatna, hanem úgy, hogy az is érdekli, amit már tud.
Karcsú barna lány volt, fején türkizkék sapka, mozgékony barna szemei csak úgy lobogtak a magyarázat közben, mindig többes szám első személyben beszélt Brassó múltjáról, mintha minden pillanatában ott lett volna, és a "középsőt" úgy mondta, "közepső". Ha holtidő lett volna (maga a szó is értelmét vesztette, amikor őt követte az ember), verset olvasott vagy régi feljegyzéseket, képeket mutogatott. Péntek éjjel későn feküdtem, szombat reggel korán keltem, s ő ebből a morc állapotból vitt fel magával, és vitt másokat is, mindenkit, aki csak az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel kirándult.
A sárgán vöröslő Cenk, a szőnyegek a Fekete templomban, a prázsmári erődtemplom kamrái, és a Cenk megint, a Cenk, amelyre felnéztem, amikor már leszálltam a buszról, egy időre elbúcsúztam az EPMSZ-től, és egyedül sétálgattam a városban, én, az őszülő poéta, pedagógus és protestáns.