Mosoly a mondatban
A majonéz helyett használjunk joghurtos öntetet, mondja egy hang a rádióban, és érezni a hangsúlyán, a beszéde dallamán, hogy nagyon felvidítja őt ez a joghurtos öntet. És ahogy hallgatom, minden mondatában van egy mosoly, és ha a joghurtos öntet felvidította, hát a zöldséges köretnél boldogsága nem ismer határt, és a vörös káposztánál már valósággal szárnyal az örömtől.
És miközben felvilágosítja a hallgatókat, hogy hogyan kell kivédeni a rettenetes elhízást ilyenkor, ünnepekkor, amikor mindenki látástól hányásig mindenféle húsokat, ázalékokat, töltött káposztákat, bejglikat, zserbókat és más ilyeneket eszik, az egyik tanácsa úgy hangzik, hogy "minél többet mozogni, szilveszterkor táncolni és amit még lehet", és a mondatában most is ott a mosoly.
Egy ilyen dietetikusra lenne szükségem, nem vitás...
Egy öregúr fiktív monológja
Engem kéremszépen úgy neveltek, hogy kíváncsi legyek. Kíváncsi és nyitott, ahogy ma mondanák. Ez az, milyen régóta keresem: engem kéremszépen nyitottságra neveltek. Ha beülök egy előadásra, valósággal záporoznak a kérdéseim. Úgy furdalják a lelkemet, hogy képtelen vagyok hallgatni. Engem kéremszépen képtelenségre neveltek.
A múltkor is egy stúdióelőadáson voltam, valami mai szerző darabján, hát sejtettem, hogy nem fogok érteni semmit, nagyjából el is döntöttem, de úgy emlékszem, mintha már említettem volna, hogy én nem ijedek meg a saját értetlenségemtől. A hallókészülékemet nem vittem magammal, az csak az öregeknek való, én meg még fiatal vagyok, lélekben legalábbis. Jó, mi?! Höhö. Kérdezem a feleségemtől, hallja-e, mit mondanak, mert én nem hallok semmit. Erre egy fiatalember (aki nálam fiatalabb, az már fiatalember, höhö), talán éppen a szerző volt, hátrafordul, és megnéz, mint a mérgezett egeret. De kéremszépen én micsináljak, ha egyszer nem hallok? Visszanéztem. Később még azt is megkérdeztem, ugyancsak a feleségemtől, életem egyetlen párjától (mi kéremszépen az egypárrendszer hívei vagyunk, höhö), hogy érti-e, mi történik a színpadon, erre már a fiatalember sem nézett ide, csak olyan furcsán rázkódott a válla. Nem értettem semmit, de az este eltelt, ezek a maiak úgysem tudnak egy jó darabot írni. Hol van már egy Sütő András, vagy az a másik, minek is hívják, valami Géza... Páskándi, az, na!!! Vontatott is volt, meg semmi értelme sem volt, ezt még süketen is meg tudtam állapítani.
Nemrég meg a filharmóniában voltunk, mert engem kéremszépen zeneszeretetre nevelt az én drága, egyetlen anyám, aki igaz, hogy adott egy-egy sapkát, de három nap múlva már nem is éreztük a fejünket. És ott kéremszépen az árakról beszélgettünk, mert hát a zenét mindig lehet hallani, az úgyis benned van, nem?! Ahogy az én páratlan, édes jó anyám mondotta, Isten áldja meg azt a ritkán simogató kezét. Erre megint rám néz egy kisasszonyka, mintha felfaltam volna a vacsoráját, pedig tudja, mijét faltam volna fel? Na ne pajzánkodjunk, mindjárt kész a tört paszuly, remélem, megeszik vagy három tányérral, nem, mint ezek a mai soványak?!
Lélekbogáncs
"...a ruhák vizet lefetyeltek." Ez a mondat ragadt belém a legmélyebben, mint valami lélekbogáncs. A Bálint Tibor Prózagálán hallottam, amelyen egyes diákok az író, mások a saját műveiket olvasták fel. A péntek délután egyes szövegek és produkciók miatt vált emlékezetessé a számomra.
A János Zsigmond Unitárius Kollégium dísztermében megrendezett esemény egyébként bizonyos szempontból már azelőtt emlékezetes volt, hogy egyáltalán odamentem. Egy olyan ember emlékére szervezték, akit szerettem, abban az iskolában, amelyiknek az épületében 12 évig tanultam (akkor Brassai Sámuel Ipari Líceumnak hívták), abban a teremben, amelyben verset mondtam és színjátszottam.
Érdekes, hogy egyrészt azok a diákok érintettek meg a leginkább, akik az egykori épületben tanulnak, másrészt meg azok, akik az új Brassaiban — mintha mindkét csapat az én csapatom is lenne valamiképpen.
A JZSUK-ból Finta Klára, Nagy-Betegh Kamilla és Kovács Péter érkezett. A srác provokatív lazasággal (ez bók!) konferálta fel magukat, aztán elhangzott a három szöveg. Mindegyik jó volt, s a Finta Kláráéban (ebből való az idézett mondat) a bejáratottságot is éreztem, azt a csiszoltságot, amely az írás gyakorlásából érkezik.
A Brassaiból is hárman jöttek: Ecsedy-Baumann Zita, Szallós Kis Csaba és Veres Brigitta. Ők (gondolom, a magyartanár sugallatára és segítségével) három "szereplőként" mondtak el egy Bálint Tibor-írást. Hol az egyik lépett be, hol a másik, remekek voltak, egyet nem botlottak, és aki hallgatta, azt érezte, bármelyik bármikor be tudna lépni.
Azt hiszem, Bálint Tibor is boldogan jött volna el onnan.