Eleresztik a lufikat - a Száz év magányról
1988 lehetett talán. Legjobb barátomnak, Demeter Bobbynak köszönhetően akkor olvastam el a Száz év magányt.
• Tovább olvasom »Várakoztam, aztán megérkeztem - Déry Tiborról
Déry Tiborra hosszan kellett várakoznom.
• Tovább olvasom »
Egy sosemvolt sakkmester fejtegetései - Guillaume Musso könyvéről
Egyik barátom hívta fel a figyelmemet Guillaume Musso-ra. "Olyan franciás atmoszférája van" — mondta a könyveiről. Az ilyesmi szíven üt, úgyhogy elrohantam a könyvesboltba, és megvásároltam az Egy párizsi apartmant.
Még az élmény forró hatása alatt írok, tévedhetek tehát. Nekem nagyon tetszett, kivéve a legvége. De hát az az igazság, hogy a krimik vége többnyire nem tetszik, nem a megoldás érdekel, hanem a hangulat és a rejtélyek.
Ezek mind nagyon szépen meg vannak villantva. Tudniuk kell, hogy nem vagyok egy sakkmester, nem tudom tévedhetetlenül összerakni az információkat, könnyű engem becsapni. Egyfajta védekezés is tehát, hogy az atmoszféra jobban érdekel, és a szomorú írók a kedvenceim valami kifürkészhetetlen okból kifolyólag. Márpedig Gaspard Coutances kiégett, pesszimista, ápolatlan alak, amíg meg nem ismer egy szintén szomorú, ámde tűzrőlpattant rendőrnőt, és együtt bele nem sodródnak egy nyomozásba, hogy aztán egymásba szeressenek.
Sok tehát a panel, de mindegyik kiforgatódik. A szerelem egy elrabolt, majd általuk megtalált gyermek érdekében is történik vagy alakul, nem rózsaszín. A kiégett író feltápászkodik önmagából, a pattogós rendőrnő mindig visszatér. A történetnek pedig annyi epizódja van, hogy ettől a fragmentáltságtól a sztereotípiák is szétforgácsolódnak.
Az is tetszik, hogy mindketten műveltek, kissé túlzottan is azok, mint a fejezetek indító idézetei, ismerik Pollockot és Magritte-ot, Bukowskit és Hemingwayt és Goethe-t, bár éppen neki utána kell nézniük, hogy egy utalást megfejtsenek. De még mindig jobb egy túl művelt ember, mint egy szerény tapló, és a taplók amúgy sem szerények. Igaz, Gaspard író, hát neki "mestersége címere" a műveltség, Madeline-nek azonban korántsem muszáj.
A dialógusok jól folynak, és természetesek is. Az eső gyakran zuhog, és ez mindig jót tesz egy könyv atmoszférájának. Mint rendes krimiíró, Musso mindennek utánanéz, tudja, milyen módszerekkel dolgoznak a rendőrök, milyen egy kórház, ahol mesterséges megtermékenyítést végeznek, hogyan néz ki egy ex-modell, és hogyan adnak bérbe lakásokat Párizsban.
Ezzel együtt egyre inkább úgy érzem, a mai világ túl bonyolult egy jó krimihez, s a krimiírók túl jól alkalmazkodnak a mai világhoz. Bandázós gyerekkor, Amerika, Franciaország, Anglia, világhírű festő, bűnöző barátnő, szadista rendőr, gyerekrablás, öngyilkosság. Ha csak hajszálnyival kevésbé kibogozhatatlan lenne a történet, akkor remek lenne ez a könyv.
Sárközy Éva fordítása viszont kiváló, s a kötet tárgyként is szép.
Mindenesetre megveszek még egy Musso-könyvet.