A naivitás mestere - Ipó Lászlóról
Valamikor 1994-ben Kányádiéknál nekem rontott egy férfi, megölelt és megcsókolt, és azt mondta, nem fogom megbánni, hogy az apja rajongója lettem.
Ipó László fia volt, akiről akkoriban nem sokat tudtam, ő azonban, mármint a fia, elcipelt bennünket, Kányádi Sándort és engem, az Új Idők mozi feletti galériába, és megnézette a képeket. Akkor ódzkodtam, főleg a rámenőssége miatt, és a képek sem tudtak belém simulni vagy hasítani, de most, hogy egy ismerősöm megosztotta A számoló öreget, és úgy tűnik, ez az öreg itt ül gorkijos arcával velem szemben, érzem a pipája illatát, azt hiszem, ezek a zsánerképek, ezek az életből vett mozzanatok (falusi házaspár a hegyen, emberek a kocsmában) megérdemlik, hogy elidőzzünk előttük. Vass Áron, a bivalyos, úgy szobort, hogy meg tudta teremteni a bensőségesség hangulatát, és ez elmondható Ipóról is. A bensőségességhez mindenekelőtt meleg kell, és ezt a szoba- vagy tájmeleget, a hétköznapoknak ezt a barátságos hőmérsékletét nagyon tudja ez az erdélyi festő, a naivitás mestere.
A gyümölcsöző unalom - Daniel Pennac regényéről
Az ember unatkozik, és hová menne? Könyvesboltba, persze. Egy ilyen unatkozás alkalmával találtam rá Daniel Pennac nagyszerű regényére, A karabélyos tündérre.
Az unatkozás persze nem garancia semmire, most azonban szerencsém volt. Pennac tényleg remek könyvet írt, elég bonyolultat ahhoz, hogy krimi legyen, és elég színeset ahhoz, hogy túlnőjön a műfajon. Mert ott van Pastor, az intelligens, nagyszívű és kíméletlen fiatal nyomozó, ott van Thian, az idősödő detektív, aki vietnami nénit játszik a jó ügy érdekében, Julie Corrençon, a tényfeltáró újságírás gyöngye, aki nőnek sem bombátlan, a Tanácsos, akinek imádott felesége minden jogi előadás után simára törli a kopasz koponyáját, és ott van természetesen Benjamin Malaussène, aki egy saga főszereplője (ennek második darabja A karabélyos tündér), és aki eszményi bűnbak és egy óriási család éretlen feje, és Thérèse, aki ugyanennek a családnak a "jósnője". És ott van még annyi mindenki, az egész Párizs valamiképpen, bevándorlók és "igazi" franciák (a mű a mostani helyzet megértéséhez sem érdektelen), bámulatos helyzetek, őrültek, szenvedélybetegek és az igazság megszállottjai, akiket szintén nevezhetnénk szenvedélybetegeknek. És ott a korruptak, ostobák, nagyképűek, képmutatók bírálata, ami nélkül egy ilyen regény nem lenne teljes.
Mintha Rejtőt és Émile Ajart összegyúrták volna: színes, élvezetes történet, melyből hirtelen bölcsességek törnek fel, s ezek talán csak azért tűnnek bölcsességeknek, mert a nyomor mondja őket, az egzotikus nyomor, mely nincs mi után szaladjon, és ezért szereti az életet. "Megöregedtem, sajnos! — mondta apám —, de más módot nem találtam rá, hogy ne fiatalon haljak meg." És ez csak a mottó...