Fejtágító - egy rúd és én
Úgy nekirontottam a fejemmel a parkolótáblának, hogy még az ihletem is fájt bele.
Noémi soha nem ott megy, ahol kellene. Illetve nem soha, de nagyon gyakran nem. Én meg követem árkon-bokron, járdaszegélyen-sáncokon keresztül.
Éppen a szemetet fizettük ki (egyáltalán nem is emlékszem, hogy 43 éves koromig hivatalba kellett mennem ezért), és el szerettük volna érni a 22-est. Átvágtunk az úttesten, és...
És mint már bátorkodtam, úgy lefejeltem a táblát, hogy ha egy ellenfelet úgy, többé nem lenne kivel vitatkoznom.
Erre kijött belőlem a vadállat, megfordultam, és még ugyanazzal a lendülettel szentségelve belérúgtam a tábla rúdjába. Noéminek, aki mit sem értett, hiszen elöl libegett és röpködött, később elmagyaráztam, egyszer már Kolozsváron is nekiszaladtam egy ilyen táblának, másfelől, hogy nagyanyám egyszer a harmonikám tartóján állt bosszút, amiért én a szoba közepén hagytam, mármint a harmonikát.
Szóval ez már hagyomány. Csak ne próbálgatná az élet a fejem ellenállását...
Tünet együttes - Vázlat egy válságról
A diktatúra nagyon meggyötört bennünket, romániai magyarokat.
Hosszú évtizedekre tönkretett sok mindent, úgy látom.
Az alábbiakban arra próbálok választ keresni, hogyan nyilvánult meg sok romániai (innen származó vagy ma is itt élő) magyar a menekültválságban, és miképpen vezethető ez vissza a diktatúrára.
1. Menekültek vagy inkább hódítók kontra mi — Elnyomottak kontra elnyomók.
A diktatúra beszorított egy skanzenbe, melyben egyértelműek voltak a szerepek. Meggyőződésem, hogy például a Szekuritáté működését vizsgálók azért ütköznek ellenállásba, mert ezeknek a szerepeknek a sokértelműségét bizonyítják. Az aranykor tanúinak zöme úgy tesz, mintha árnyalna, alosztályokra osztja a besúgót, a mélyben azonban ott motoz a feltétlennek hitt igazság: magyar gazemberek nem voltak. Ma már vannak, ők azonban nem is magyarok, nem is emberek talán.
A csoportoknak egyértelműeknek kell lenni. Minden sokértelműség zavar és hazaárulásra utal. Ebből következik a
2. Kétely nélküli kategorizálás,
ami viszont megint csak perverz ügy. Egész életünkön át azért küszködtünk, mert a társadalom egy része (C. V. Tudor, Funar, Bogdan Diaconu és lelkes követőik, és nemcsak ők!!!) "bozgor"-nak nevezett (vagyis mindegyikünkről egyenként tudni vélte, milyenek vagyunk), és most sokan úgy tesznek, mintha mindent tudnának a menekültekről, mintha minden menekülő hódító, terrorista és más egyéb lenne; mintha nem sok és sokféle ember lenne, akik között akad ez is, meg az is, hanem egy massza, amely teljesen egynemű. Táblázatok születnek arról, milyen egy menekült, azzal az előfeltevéssel, hogy egy menekült nem az, ami, hanem egy olyan ember, akinek van ideje és kedve illemkódexeket lapozgatni.
Igen ám, csakhogy
3. Nem mindenkinek van joga a nyomor kivételezettségéhez.
Nekünk, gondolják sokan, jogunk van, minket a román többség és hatalom és satöbbi elnyomott (íme, az 1-es pontban leírt nehézségek másik oka: ha magyar elnyomók is voltak, akkor az újabb megoldandó feladatot jelent), "nekik" nincsen. Ők nincsenek is annyira elnyomva, ők harcolhatnának többet, ők meghalhatnának boldogabban vagy mindenesetre ott, ahonnan eljöttek. És mondják ezt olyanok, akik elmentek onnan, ahol születtek, akik gondolkodtak, hogy elmenjenek, vagy akiknek a környezetében éltek olyanok, akik elmentek.
4. A mi és ők fetisizálása
A világ két osztatú. Aki több kategóriát feltételez, az ismét haza∼. Mi mi vagyunk, ők ők. Mi pozitív, ők negatív jelzőkkel rendelkeznek. Nálunk az igazság (abból meg pláne csak egy van), náluk a semmi. Vagy kit érdekel, mi van náluk. Ha egy magyar besúgó lett, a rendszer kényszerítette. Ha egy menekült terrorista, a vallásából következik.
5. A vezérben kellett hinnünk — Hinni akarunk egy vezérben
Ceaușescu nevetséges alak volt, román, de tán nem is román, hanem török, a fene se tudja már, mi volt. Mindenesetre felvonultunk, skandáltunk, formációba rendeződtünk. Sokan megteszik ugyanezt egy mai politikusért. A rendeződés nem strukturális probléma volt sokak számára: nem azért zavarta őket, mert az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek érezték, hanem, mert "más más köntöst visel(t)".
6. Álcáztuk a hitet — Hiszünk, amit hihetünk
Úgy gondolom, a Bibliában mindenre van idézet. Meggyőződésem azonban (és nem tudnék törekedni a hit felé, ha nem ezt hinném), hogy Jézus nem a kirekesztést és az irigységet hirdette. Asztal mellől mondom ezt, mint ahogy esetleges vitapartnereim sincsenek ezzel másként, és nem áltatom magam azzal, bár remélem, hogy éles helyzetben is pontosan ugyanezt mondanám. A kereszténység nem az önzésről szól, és arról sem, hogy előbb nézzük meg, mit hisz ő.
Majd ötven évig nem szabadott gyakorolnunk a hitünket, vagy ajánlatos volt legalább hallgatni arról, hogy gyakoroljuk. Most aztán gyakorolhatjuk, és most látszik, mennyire nem gondoltuk-éltük meg mélyen és hitelesen.
Ez néhány szempont, bátortalan meglátás csupán. És valamiféle munka annak érdekében, hogy amiről beszélek, abból kigyógyuljon a társadalom.
Be fogok vásárolni...
Nagy lendülettel felkapcsolnám a villanyt, kiég.
Van a tárgyaknak egy kiégési-elromlási együtthatója, mely az emberre mutat. Mindenki körtéje kiéghet, de egyesek körtéje gyakrabban ég ki. Mindenki elfordíthat valamit-bármit a rossz irányba, de egyesek valósággal predesztináltak a rossz irányra például csap-ügyben.
Szóval kiég. Megebédelünk, megnézzük Miss Marple-t, de aztán mégiscsak le kell menni körtéért, méghozzá akkor, amikor Noéminek rajztanítványa jön. Szőlő is kellene, meg banán, meg tea. Úgyhogy magamra veszem a tréningfelsőmet, és megyek.
Még ki se megyek az ajtón, már érzem, ez a melegítő szűk. De hát a pólóm hosszú ujjú, vastag, ráadásul zöld, hát ki tudja... Megveszem a körtét, a banánt és a teát, a szőlő rossz, jövök vissza. Nekem is ilyen a felsőm, mondja a rajztanítvány, ahogy beenged. Aztán ellenállhatatlan nevetésben tör ki Noémivel együtt, de ha nem szeretném őket, röhögést mondanék.
Az ő felsejét vettem fel...