Belénktáblák - Az Erdély-mentalitásról
"A nem deklarált szempont az lehetett, hogy minden legyen nagyon erdélyi, erdélyies, Erdély-specifikus. Emiatt a műalkotások egy része nem, vagy nehezen értelmezhető egy Erdély-valami nélkül. Ez szerintem a kiállítás ideológiai felfűtöttségének buktatója. Nagyon nehéz úgy összehasonlítani az erdélyi mezőnyt, ha abban csak azt futtatjuk, ami Erdély-determinált." Ezt írja Kelemen Attila Ármin, és nekem eszembe jutott egy hat évvel korábbi jegyzet.
• Tovább olvasom »
Hinni valamiben - Széljegyzetek egy interjú margójára
"Számomra érthetetlen, hogy az ellenzék teljesen átengedte a hazafiságot a jobboldalnak, meg sem mernek szólalni ez ügyben. Pedig el tudok képzelni olyan hazafias, nemzeti kommunikációt az ellenzéktől, amelyik Orbánnal ellentétben a valós történelmi értékeinket hangsúlyozza." Olvasom a Forgács Józseffel készült csalódott, remek interjút, és azon gondolkodom, mi az, ami miatt azt mondom magamban: sohasem fog bekövetkezni.
• Tovább olvasom »Világvégi Háry János - a kolozsváriak előadásáról
"A Háry János humora nem szavak és szellemességek tojástánca, hanem észrevétlenül szétáradó burleszkhumor: a mindinkább tért hódító burleszkelem első jelentkezése a komoly színpadon." — írta Aszlányi Károly a bemutató után a Nyugatban (Aszlányi Károly: Háry János. Kodály—Paulini—Harsányi dalműve az Operaházban. Nyugat, 1926/21.) A szöveg a Tóthfalusi Hajnal szerkesztette műsorfüzetben olvasható, és gondolom, nem véletlenül. Szabó Emese rendezése ugyanis ezt a burleszk humort is megmutatja, meg az abszurdot is, meg a mindennapjainkat is.
Az Elő- meg az Utójáték egy lakókocsi előtt játszódik (díszlet: Ralph Zeger). Bár, lampionok, melós kinézetű emberek. Elsőre az Ibusár jutott eszembe, mert Madarász Lóránt úgy néz ki, mint egy vasutas. Ide jön Háry is (Sándor Árpád), akit alig várnak, hiszen belőle árad majd a mese, melyre ebben a sivár világban még nagyobb szükség van, mint a századelőn.
És elkezdődik. A fagyos Burkusországban havazik, a napsütötte Osztriában nem. Egy vak öreg hölgy tapogatózik a határ felé, a mogorva katona azonban nem engedi át, ahogy Ebelasztin lovagot sem. Háry azonban mindent megold, mert áttolja a ház szerepet játszó lakókocsit. A vak néni arra igyekezett, a ház erre tolódik. Ezt nem értettem, de hát fő a megoldódás.
A történetet mindenki ismeri, de persze mindenki másként. "Ez nem a mi Hárynk", hallottam a szünetben, és felsóhajtottam: megint meglátogatjuk hát Nosztalgia kisasszonyt. Mert ez nem Sass László, és hajh!, nem Horváth Béla. Igaz, az 1959-ben volt...
A mai Háry, mint már mondtam, abszurd. Egy-egy tánc olyan kísérteties, a szereplők olyan szűrt fényben és lassítva járják, mintha Pintilie De ce bat clopotele, Mitică?-jét látnánk, ahogy Kodály zenéje is emlékeztet A csodálatos mandarinéra. A fények úgy jönnek és mennek, az arcok úgy maradnak "felfüggesztve", hogy egy Csehov is megirigyelhetné. A smink is túlzott, mintha kártyalapokat látnánk (jelmez: Szabó Emese).
A huszárok huszárok, a Toborzó toborzó, Örzse is cserfes, a férfi—nő viszony is marad (a nő piheg vagy hisztizik, a férfi fenyegetőzik), az egész mégis mai. Szabó Emese koncepciójának hitelesítésében sokat segít Madarász Lóránt őrülten komédiázó Ebelasztinja, Molnár Mária remek Mária Lujzája, Szilágyi János kiváló Marci bácsija, Pataki Enikő pazar császárnéja, Rétyi Zsombor nagyszerű silbakja.
Egyed Apollónia és Sándor Árpád szép páros, és ha Sándor is a "hangjánál lenne", gyönyörű előadást láthatnánk. Nem tudom, mi történt, sajnos azonban még az én alig-iskolázott fülemnek is hallhatók voltak a mellécsúszások.
Színészként viszont továbbra is jó, markáns, ahogy Egyed Apollónia is dekoratív jelenség, és vágyakozó, kereplő és sivítozó egyaránt tud lenni.
A váltások olykor logikátlanok, benne maradunk, miközben már visznek is, a "határproblémát" pedig már jeleztem. De ahogy Háry kimegy a világos alagútba, mint Tompa Gábor Learjében Kent, az megint olyan siváran abszurd, hogy jól esik egy mai embernek. Aki a heroikus magyarságot várja el, az ne nagyon reménykedjen.
