Kulcs a lábtörlő alatt — elő sem vesszük onnan
"Mindenesetre nem volt stázi-spicli." — írja Radnóti Sándor Erotikus kísérletek című kritikájában Nádas Péter Szegény, Szegény Sascha Andresonunk című esszéje kapcsán Wolf Biermann-ról, az író ugyanis megdöbbentő könnyedséggel egybemossa Sascha Andersont, aki besúgó volt, Wolf Biermann-nal, aki nem volt az.
Most, amikor Juhász-Boylan Kincső reagálását olvasom a Méhes-vitára, azon belül is a Vida Gábor cikkére, ez jut eszembe. Milyen könnyű egybefüggőnek nézni az ex-kommunizmust, és azt mondani, mindenki részt vett benne, minek is próbálkoznánk meg a tisztánlátással.
Kétség sem fér hozzá, hogy nehéz időszak volt, s hogy a rendszer mindent megtett, hogy senki ne ússza meg. Ha arra gondolok, hogy harmincöt éve véget ért, és még mindig ilyeneken vitatkozunk, azt kell mondanom, hogy sikerrel.
Nem tudom ugyanis elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy az a látásmód, melyet Nádas és Vida jelenít meg, folytatta azt, amiben éltünk, és hozzájárult ahhoz, amiben ma élünk. Látva látszik, hogy semmi sem elítélendő, minden szabad, bárki megúszhatja a "moralizálást", s a folyamat ettől a szótól már amúgy is megbélyegezve izzik előttünk. Aki moralizál, az nyilván rosszat akar, és sekélyesen ítél.
Pedig talán többre mennénk azzal, ha megpróbálnánk feldolgozni, amit megtudtunk. A Javított kiadás iszonyú írói kínlódással elvégzett gyászmunka, mely azonban egy pillanatig sem mondja, hogy ami megtörtént, az nem történt meg. Az erdélyi magyar nyilvánosság mintha szüntelenül azon lenne, hogy eltüntesse a nyomokat.
Van ebben valami szorongó zártság. Mindegy, mi történt, csak nekünk, ennek a tételezett közösségnek baja ne essék semmiképpen, márpedig ha fontos embereinkről sötét dolgok derülnek ki, az csak ártalmunkra lehet. Miközben azt mondjuk, "az ember számít", valójában cseppet sem számít, hiszen Sziszt, aki öngyilkos lett, és ezzel minden esélyét megszüntette, összemossuk azzal, aki utólag minden babért learathatott.
Olyan posztot is láttam már, amelyben az illető kijelenti, nem tagadja meg a gyerekkorát. Nem is kéri senki. De aki azt állítja, hogy mindegy, valaki besúgó volt-e vagy sem, az vajon nem tagad meg semmit?
Azt is hallottam ezerszer, hogy "ma is történik éppen elég szemétség". Ehhez sem fér kétség. De milyen alapon mondjuk valamiről, hogy ilyen vagy olyan, ha megszüntetjük a mellékneveket?
A közösség nem attól marad meg, hogy letagadjuk, ami nyilvánvaló. "Amikor az emberek a fenyegetőnek látott jövőtől való félelmükben eltörlik a nyomokat, összekuszálják a szálakat, elnémítják a múltat, máris nagy erővel azon fáradoznak, hogy többé semmi se állja útját a fenyegető jövőnek." Megfontolandó sorok ezek: Horváth Andor írta őket az Oedipus királyról, amelynek történetét mindannyian ismerjük. A címszereplőt egy szomorú jóslat elől akarták elmenekíteni, és éppen ezzel vetették bele.
És valóban semmi sem állja útját. Akkor mindenkit meg lehetett zsarolni és fenyegetni, ma már esetleg egyiket sem kell.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.