Párakeret - Kiflivég
Egy bécsi gangban dolgozott, egy eszpresszóban, kiflit, kávét, kapucsínót, reggelit szolgált fel. Danke, bitte schön, mondta gyakran és kedélyesen, pedig ez a három év végtelennek tűnt és vigasztalannak, ennél még a Márton Áronban is jobban érezte magát. Egyetlen vigasza az volt, hogy időnként magyarok is bevetődtek ide, nevettek és lökdösték egymást, aztán meglepődve tapasztalták, hogy valaki érti a nyelvüket, és elcsendesedtek egy pillanatra.
Felfigyelt egy pillantásra. Ha olyanok keveredtek a kávézóba, akik nem tudtak németül, szegényes szókincsük kimerülése után rémülten néztek egymásra. Ilyenkor a biztonság kedvéért kivárt, aztán megkérdezte: "Miben segíthetek?" Ez volt az egyetlen rémület, amit szeretett.
Most ismét örült. Az ajtó melletti asztalnál ülő párocska ijedten tekintgetett körül, a lányon és a fiún egyaránt látszott, hogy legszívesebben segítséget kérne, egyre csak bámulták a süteményeket, csavargatták a jegygyűrűjüket, és zavartan szürcsölték a kávét, amit valahogy sikerült megrendelniük a kolléganőjétől. A pult mellől elkapott egy-egy "de hát..."-ot és "szóval"-t. Egyre biztosabb volt a dolgában.
Odalépett az asztalukhoz, és kihúzta magát. Röviden rákészült a jelenetre, aztán nagy levegőt vett, és rákérdezett: "Miben segíthetek?"
Azok ketten összenéztek, tanácstalanul feszengtek, aztán a fiú erőt vett magán, és visszakérdezett:
"Hogyan kell elválni?"
A román jobboldal öngyűlölete
A legnagyobb román mítoszromboló köteteit egy jobboldali könyvkiadó jelenteti meg.
Ez egészen elképesztő. S még inkább az, hogy erre csak most, az EPMSZ Erdélyi Körének Recepta religio című konferenciáján jöttem rá, az Ősz Előd előadása utáni vitában. A vacsoránál bukott ki belőlem ez a mondat, és rögtön hozzátettem, milyen érdekes is a román jobboldal, hiszen a magyar jobboldalon nem találom ennek nemhogy a párhuzamát, de még a lehetőségét sem.
Nem akarok én itt szerecsent mosdatni, hiszen a román jobboldal éppúgy hajlamos a szélsőségekre, mint a magyar, s a Vasgárda semmivel sem volt békésebb vagy megértőbb, mint bármi más szélsőjobb szörnyűség, sőt, a vallással való kapcsolata miatt még fundamentalistább is volt talán.
Két különbség azonban mégiscsak akad. Egyfelől az ún. 27-es nemzedék (Cioran, Eliade, Noica) káprázatossága — ezt a szellemi színvonalat egyedül Németh László közelítette meg, őt viszont inkább a Gyászért és az Iszonyért, no meg a drámáiért szeretjük többen. Nyilván finomabb elemzésre lenne szükség, hogy a párhuzam érvényes következtetések felé vigyen, de például Cioran manzárdszobájának és mizantrópiájának sok köze van a jobboldali elvekhez, aforizmái mégis általános érvényűek tudnak lenni.
Másfelől: a román jobboldalnak valahogy öngyűlölete is van, vagy ha ez a kifejezés túl erősnek tűnik, önrombolási kapacitása. Itt is Cioran a legjobb példa, de jó példa bizony a Humanitas könyvkiadó is. Ennek igazgatója Gabriel Liiceanu, A hazugságról című esszének a szerzője, melyben kifejti, miért kell olykor (azaz mindig) kiválasztott emberekre bízni, hogy döntsenek a nem-kiválasztottak sorsáról. Könyörtelenül konzervatív gondolatmenet ez, és Andrei Pleșu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Neagu Djuvara és sokan mások lelkesen vallják (könnyű más sorsáról dönteni, amíg nem mi vagyunk a más). És ugyanez az ember és ez az intézmény a lehető legbüszkébben kiadja Lucian Boia könyveit, azét a történészét, aki, hogy mást ne mondjak, egy mozdulattal lerombolja Mihai Viteazu mítoszát. Ebben pedig óhatatlanul megvillan a kiválasztottak öniróniája — s ez az önirónia Andrei Pleșunak a lételeme valósággal.
Ennek a pandant-ját nem látom a magyar jobboldalon, s ha látom is, korántsem ezzel a súllyal. Akiket felsoroltam, azok a román társadalom legpatinásabb értelmiségijei közé tartoznak, nem kávéházi kacagók. És miközben a kiválasztottság muszáját hirdetik, sósavasan bírálják saját nemzetüket, és megvédik Boiát a megrendült románok támadásaitól.
Úgy vágyom élni...
Midőn a Prospero sorozat tizedik születésnapján örömködtünk, a Kolozsvári Magyar Operában Puccini emlékhangversenyt tartottak a zeneszerző halálának 90. évfordulója alkalmából.
Emlékszem, hogy vitatkozunk Kányádi Andrissal, hogy Mozart-e a legnagyobb zeneszerző, vagy Puccini. Ő a konzervatív álláspontot képviseli, mely mindig tudja, mi az érték, és abból tapodtat sem hajlandó engedni, annál is inkább, mert az érték nem függ a befogadótól. Mozart több műfajban alkotott, nemcsak operái vannak, dallamfantáziája kimeríthetetlen, hát világos, hogy ő a legnagyobb. Akkor még alig tudom, de én a hermeneutikát, sőt, a posztmodernt képviselem, az élményeimet, mint mindig azelőtt és azóta, beszámítom az "értékszámításba", nem tudok eltekinteni attól, hogy Puccini zenéjén hatódtam meg milliószor, hogy kamaszkorom egyik nagy kedvence a Bohémek és pillangók című kötet volt, Bókay János Puccini-életregénye, s hogy ebben olvastam, hogyan írta át a zeneszerző az E lucevan le stelle szövegét, holott attól Sardou és Verdi egyaránt odavolt, mert addig Cavaradossi a latin művészetet dicsőítette "választékos szavakkal", mint Bókaynál mondja, s amikor nekik megmutatta, akkor ébredt rá, mit is kell írnia. És megírta "legnépszerűbb áriáját", meséli tovább Bókay, de nem ez a lényeg, hanem hogy azt az áriát, melynél szebben senki nem énekli, mennyire szeretne élni, szeretni, csókolni, szürcsölni, vágyni és csalódni.
Nem tudom, ki a legnagyobb, tulajdonképpen nem is érdekel ma már. Csak az érdekel, hogy egy kis japán leány szeret egy cinikus amerikait; hogy egy szörnyű zsarnok mögött a hátborzongató Te Deum szól; hogy a férfi bemutatkozik a padlásszobában, és kiderül róla, hogy költő; a tatár herceg pedig a világba kiáltja, hogy győznie kell, mert szerelmes. És bár más esetekben szívesen elbeszélgetek dallamfantáziáról és könnyedségről és frázisokról és bármi másról, és természetesen én is imádom Mozartot, ha ez a nyomorult festő élni szeretne, és majd megszakad a torka, úgy vonyít, akkor nem érdekelnek az elméletek, a zenetörténet, és még a magam műveltsége sem, csak hallgatom és beleborzadok, hogy én is meghalok egyszer.