Az igazi Trebitsch nyílt levele Legnagyobb Viktorhoz
Kedves Viktor, eddig azt hittem, én vagyok a Jóisten, de be kell látnom, hogy tévedtem. A vasárnapi győzelemből alig térve magamhoz, könnyeim tekintetemet eltakarvák, csak úgy zubog a magyar vér ereimben, s így mondom, dobogó magyar szívemmel: Viktor, Viktor, ugye, nem hagysz el engem?
Mondta ezt más is a világtörténelemben, ha nem is éppen így, és korántsem ebben a helyzetben. A nyafka, hazug, idegenszívű liberálisok ölték meg őt is, ahogy engem is megölnének, ha gerinc volna a testükben tolerancia helyett, s ha nem azt kaffognák lépten-nyomon, hogy virágozzék minden virág — hányszor kell még a földdel egyenlővé tennünk Döbrögit, isteni Viktorom, hogy végre megértse Lúdas Matyit?!
Ők azt hiszik, naiv cigány-, zsidó- és négernyaló had, hogy azért küzdöttünk a diktatúra ellen ott, a "Bibóban", nehogy a diktatúrának a látszata is visszaköszönjön valaha. Micsoda szemellenzős társaság!!! Mintha nem lett volna a Napnál is világosabb, hogy a mi célunk, mely egyedül festi rózsaszínűre a magyar jövőt (szerintük a giccs színe ez, és nem látják, hogy a szívé, a nyereg alatti magyar szívé!!!), éppen ellenkezőleg: megformálni, hatalomra juttatni azt a nagyszerű személyiséget, aki ha nem is úgy diktátor, mint a régiek (azokat az időket sajnos nehéz lesz visszahozni), vezér a maga módján mégis, és ami a fő: a mi emléktábláinkat avatja fáradhatatlanul, minden mondatában legalább egyszer előfordul a "magyar" szó, a dicsőséges múltat soha nem feledi, és annak ábrándjaira építi a fényes jövőt!
Szerintük, e mélységesen idegenszívű banda szerint (nem és nem fogom vissza a tollamat, bárhogy is szeretné bárki aljas, bennem Ady vére bugyborékol, már persze azelőtti vére, hogy a szabadkőművesek felvásárolták volna a szerencsétlen alkoholistát) mindez seggnyalás, és nem értik, hogy minden látszat a valóságtól függ! Nos, én vállalom a látszatot, és győzelmünkbe belenyugodva azt harsogom: el a valósággal! A valóságot mi építjük, mi pedig nem kegyelmezünk!
Ezért ismét a Te hosszútűrésű szíved felé fordulok, Viktorom, és azt mondom: élj még sokáig, virágoztasd fel ezt az országot és ezt a nemzetet, és rólam se feledkezzél meg, ha kérhetem.
Ámen.
Tisztelettel, nagyrabecsüléssel és örök hódolattal:
az igazi Trebitsch
Szellem a papucsban
"Abban a főiskolai önképzőkörben, ahol aztán népies-nemzeti verseimmel diadalt hittem aratni, ugyancsak leforrázott egy »modern« fiatalember, aki szenvedélyes ledorongoltatásom közben föllebezhetetlen bizonyossággal és mélységes lenézéssel jelentette ki, hogy úgy látszik, ez a kedves gólya nem tudja, hogy aki Petőfi volt a maga korában, az ma Ady Endre a mi korunkban. Képzelhető az az őszinte felháborodás, ami elöntött engem bálványomnak egy sohasem-hallottam senkivel való összemérése [hallatán], ennek a senkinek a dicsőségére. Mellőzve a további lovagias fejleményeket, csak azt említem meg, hogy hozzákezdtem olvasni Adyt, és pedig az ellenség ádáz indulatával. Nagyon keserves volt a költészet terén való leszerelésem ebben a tusában. Nagyon fájdalmas volt, és persze, túlzottan szomorú is a ráébredésem arra, hogy nagy költőim óta megváltozott a világ és a költészet is. Csak természetes, hogy most már elvesztettem a mértékemet az örökszép iránt is, ami a régiekben van."
Nincs mit tennem, folyton visszatérek Makkaihoz, akinek most a Magyar fa sorsa című esszéjét olvasom újra ezredjére, és ezúttal a fenti passzuson döbbenek meg. Méghozzá azon, hogy minden "őszinte felháborodás" és "lovagias fejlemény" ellenére mennyire felülbírálta önmagát, hogy aztán később még nagyon módszeres elemzést is közöljön a "sohasem-hallottam senki" védelmében.
Miről árulkodik ez? Arról, hogy el tudta képzelni, hogy tévedhet. És nemcsak el tudta, hanem kínkeservesen még Ady költészetének sötét szépségéről is meggyőződött, sőt, megszerette. És nemcsak el tudta és meggyőződött, hanem hosszú évekkel a történtek után még el is ismerte. Egész püspöki magaslatáról.
Mert van valami, amit a mai utótranszszilvanizmus képviselői nem tudnak megtenni: a vallomás. "Tévedtem, így jártam." — kortárs szlengben ezzel a mondattal tudnám összefoglalni, mit nem tudnak. Ezért hőzöngenek a mai előadások, a mai írók, a mai városok, a mai fiatalok, a mai politika és egyáltalán, a mai ma ellen.
Szellemi tévedésekről-botlásokról beszélek, amilyenek mindenki életében előfordulhatnak, s minél nagyobbat esünk, annál termékenyebbek. Aki soha nem esett el, az vagy hazudik, vagy csak egyenes úton járt. De ami veszélytelen, az érdektelen. Aki egész életében papucsban sétálgatna, az ne bírálja a hajóskapitányt. És én úgy látom, az a társadalom, amelyben élek, túlságosan szívesen sétálgat papucsban.
Ariadné egyszerű vonalai - Bertóti Attila kisfilmjéről
A Minótaurosz csontvázakat rugdosva sétál a labirintusban, és hirtelen megbotlik Thészeusz, illetve hát Ariadné fonalában. Követi, és kijut a Napra, a várakozó Ariadné legnagyobb rémületére.
Bertóti Attila kisfilmjét az után küldte át az egyik lélek-közelim, hogy Balázs László művei kapcsán az egyszerű vonalakat dicsértem. Az Ariadné fonala kiforgatja a mítoszt, hiszen abban Thészeusz legyőzi a Minótauroszt. Ez jelentéktelen változtatásnak látszik, puszta gegnek, én azonban úgy gondolom, hogy ahogy Andrei Șerban csodálatos Ványa bácsijában a színészek abból nyerik energiájukat, hogy az első felvonásban nem a színpadon játszanak, hanem a nézőtéren, úgy Bertóti Attila vonalai is ettől, a vég megváltoztatásától másak, mint ha a konvenció mítoszát rajzolta volna meg.
A film attól mai, hogy Ariadné és Thészeusz félelmeit is bemutatja, azt, ahogy a lány és a fiú elképzeli a Minótaurosszal való találkozást: Ariadné képzelgésében a bika váratlanul meglepi a fiatal harcost és megöli, Thészeuszéban nagy küzdelmet követően szintén. Archetipikus nő, archetipikus férfi, mondhatnánk, ám a mítosz szereplőinek nincs lelki élete.
Miközben Kevin Macleod zenéje jól teremt feszültséget, a küzdelem és a halál elmarad. Ez is nagyon mai probléma: az egyértelmű befejezés hiánya. Mert jól van, a Minótaurosz kijut a Napra, Ariadné szeme elkerekedik. És Thészeusz? Vele mi lesz? És egyáltalán: mi lesz?
Egyszerűen, szépen, takarékosan, feszülten, talányosan megrajzolni egy 9 perces filmet, mely mégsem ismétlés, mégis a máról szól, nos, ez kétségtelenül művészet. Bertóti Attila animációja bearanyozta a szombatomat.
