A kéz fantáziája - Balázs László művészetéről
Jankovics Marcell jutott az eszembe. Mert Balázs László is egyszerű vonalakban látja a világot, olyan vonalakban, melyek éppen egyszerűségüknél fogva jelképpé válnak, s így jóval többet közölnek önmaguknál. Nő, madár, hold, óra — egy-egy körvonal, jelzés inkább, mint irány, és mert jelzés, a mű zártsága, a fehér négyzeteken nyugvás ellenére kinyitja a teret és a képzeletet. Hiszen a Magyar népmesék is azért jók, mert olyanok, mintha egy valahol mélyen lappangó közös tudásból érkeznének, és egy magasan levő tudás felé vezetnének. A különbség az, hogy itt nincs történet, azt is nekünk kell odaképzelnünk, és gondolom, mindenki a maga történetét képzeli oda.
Nincs igyekezet, mesterkéltség, izzadságszag, érződik viszont a munka öröme, a kéz fantáziája. És mert ezek a metszetek ennyire puritánok, nem optimisták és nem pesszimisták: vannak. A népköltészet magabiztosságával. Soha nem kételkedünk abban, hogy "volt egyszer, hol nem volt" egy király és annak három fia vagy három lánya.
Mintha az idők kezdetén sétálnánk. Talán erre utal a Kor és idő című opus is: az óra bal fele cifra, a másik, ahol a mutatók merednek, díszítés nélküli. Az idő mindenképpen tovább ketyeg, függetlenül attól, hogy mi hogyan éljük és éljük meg.
A megnyitón arról beszélgettünk egy ismerősömmel, hogy Balázs László társtalan itthon, mi legalábbis nem sok bőrdíszművest ismerünk. De a hópárducot sem zavarja, hogy kevesen látják.
Ad notam Átváltozások (Alexandru Andrițoiu: Metamorfoze)
Számold az éveket, a fákat
a parkban, melyben — istenem! —
mikor megcsókoltam a vállad
szárnyakká vált a szerelem.
A találóst bátran megoldom:
ujjadat csók fonja körül,
ha csókom ért azon az ujjon,
máris a gyűrűnek örült.
Az idők harcait az arcod
töretlenül kell hogy viselje.
Ha megcsókoltam homlokod,
büszkén már a babért viselte.
http://www.versuri-si-creatii.ro/poezii/a/alexandru-andritoiu-7zudddp/metamorfoze-7zudpdp.html#.VDYwxvmSwuc
A baráti reszelő - Ilia Mihályról
Érdek nélkül figyel — ez a legfantasztikusabb tulajdonsága. Ugyanakkor a legemberibb is, ha ezt úgy közelítjük meg, hogy emberi az, amire minden ember vágyakozik, holott nem minden ember gyakorolja. És miközben nagyon ért a személyhez, az egyediséghez, ahhoz, hogy te te vagy, a magad emlékeivel, gyötrelmeivel, örömeivel, mondatfűzésével és hiúságával, már akkor is figyel, mikor fogalmad sincs róla, hogy figyelnek. De nem egy ragadozó sötétben világító szempárjával, hanem egy barát tekintetével.
Oly távol vagy tőlem, és mégis közel — ez az oly klasszikus dallam tőle nyeri el hitelességét. Nagyon ritkán találkozunk, ő Szegeden, én Kolozsváron, mégis itt van a szobában. Nem az információcsere kedvéért levelezik, hanem lélekkíváncsiságból. Abszolút biztos az ízlése, és a legkevésbé sem elfogult. Illetve nagyon is, de nem ideológiából. Nem kinyírni akar, hanem megérteni.
Mindenkit ismer, olyan váratlanul, mint amennyire természetesen. Nincs még egy olyan, mint ő, de nem hagyja szíveden egy elefánt lábnyomát. Reszel a hangja, de ez egy baráti reszelő, bensőséges, mielőtt egyáltalán az lehetne.
Fáj a lába, de meghallgatja az előadásodat. A terem végében áll, aztán elmegy, megírja levélben. És még ennek a sokat gyalázott emailnek is olyan egyéni hangot tud kölcsönözni, hogy soha nem a közömbös számítógép hűvösét érzed, hanem azt, hogy érdemes élni.
Miska bátyám, hallod? Az Isten éltessen!