Én nem vagyok férfi
Minden férfi nem olyan, mint én — erre a szomorú következtetésre jutottam a hölgy előadását hallgatva. A férfiak jól tájékozódnak, remek a térlátásuk, keveset kommunikálnak, magukról keveset beszélnek, a fájdalmat befelé fordítják. Elhangzottak más dolgok is, de ennyi már elég volt ahhoz, hogy kételkedjek önnön férfiasságomban.
Hallottam máskor is előadni az ötvenen túli asszonyt, és akkor is remek előadó volt: izgága, tele energiával, nagyívű gesztusokkal, érzéki történetekkel, szeleburdisággal és humorral megáldva. Abban az előadásában azonban (Az apa szerepe a családban) nagyjából olyan dolgokat mondott, melyekkel egyet tudtam érteni.
Persze nem muszáj egyetérteni, mégis van az egyet-nem-értésnek egy határa, melyen túl már nem is érdekel, mit mond az illető. Humorához képest roppant humortalan és elvágólagos volt ez a hölgy. A térlátásom pocsék ( sosem értettem, miért kellene egy csonka gúlát forgatgatni), a tájékozódásom szintén (mindig pontos címet kérek, és egyáltalán nem segít rajtam, hogy észak felé kellene menni), rengeteget kommunikálok, folyton magamról beszélek (szakmai ártalom), és a fájdalmamat kifelé fordítom (szintén). Persze úgy kifelé, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek", de hát miféle férfiasság ez?! Ebből az előadásból értettem meg azt is, miért nem háborít fel bizonyos embereket az, amit Adyval művelt egy történész. Ady sem volt olyan, amilyennek egy férfinak lennie kell.
Mintha minden férfi és minden nő egyforma volna. A hölgynek három fia van, ők, úgy értettem, egyformák. Szerintem viszont minden ember egy mátrix, melyben ilyen és amolyan tulajdonságok keverednek. Mint ahogy nincs "magyar" abban az értelemben, hogy minden magyar egyforma lenne, úgy nincs "férfi" sem.
Egy adott ponton az előadó kikelt a melegek ellen. Hogy ilyenek tanítsanak! Hogy ilyesmit tanítsanak! Kö-zép-is-ko-lá-ban! De hát engem nem izgatnak a tanár szexuális preferenciái. És ha már itt tartunk: mintha nem heteroszexuális lett volna az a tanár, aki ordítozott velünk a gyümölcsösben, mert nem dolgoztunk elég szorgalmasan a hétvégén és ingyen, a kommunista diktatúra nagyobb dicsőségére! Hüledezve veszem újra és újra tudomásul, mennyire kommunista az a konzervativizmus, mely folyton a kommunizmus ellen lázadozik. A diktatúra tudta ennyire pontosan, milyen egy nő, milyen egy férfi, és hogy az ember heteroszexuális.
Az is eszembe jutott, hogy Jézus vajon mi volt? Semmit nem tudok a térlátásáról és a tájékozódási képességéről, tudom viszont, hogy rengeteget kommunikált, csöppet sem volt racionális (ez is fontos ám, ha az ember férfi akar lenni, a parabolák viszont nem "racionálisak"), és képes volt az apjához kiáltani fájdalmában. Ha úgy lennék konzervatív, mint ez a hölgy, most tisztára el lennék keseredve.
Ez a fajta konzervativizmus nem sokat ért Jézusból, azt hiszem. Jézus mindenkihez úgy viszonyult, mint egyénhez és személyiséghez, akit nem szabad megalázni, s a kereszténység parancsa volt az egyetlen, melyből nem engedett. Nem tudom elképzelni, hogy a vélt bűnöket strigulázza, ahelyett, hogy a megbocsátást hirdesse.
Nem is hiszem, hogy lehet hinni a megbocsátásban, ha mindenről annyira határozott az elképzelésünk.
Két keresztény levél - Márton Áronról
"Az illetékes magyar hatóságokhoz
Tegnap értesültem, hogy a zsidó-címen az elmúlt napokban összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.
Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.
Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol s amelynek földi megtorlása a tapasztalat szerint sem marad el."
"Mélyen tisztelt Miniszterelnök Úr!
Egyházmegyénk népével megdöbbenve kellett tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel és felelősségem teljes tudatában figyelmeztetem, hogy ilyen tényért az embernek, még ha miniszterelnök is, vagy egy kormánynak sem elég a felelőssége, mert ennek terhét az egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza, amit még jóvá tud tenni, azt tegye jóvá, mert annak bűnhődését a mi népünk fogja megérni."
Két Márton Áron levél ez, vagy hát folyamodvány, s mint megtudtam attól, aki átküldte nekem, hogy románra fordítsam őket, 1944 májusából származnak. Két roppantul kemény szöveg, főleg, ha meggondoljuk, micsoda időkben születtek, milyen kényszerű megalkuvások között; mégis mennyire nem törődnek sem időkkel, sem kényszerűségekkel, csak azzal az igazsággal, amely kétségtelen.
Gyakran és szívesen hivatkozom Makkai Sándorra, aki intellektuális értelemben áll olyan magaslaton, ahol nem sok mai egyházi személyiség. Eddig is sejtettem, mondták, most azonban én is "iratokkal tudom igazolni", hogy Márton Áron morális értelemben emelkedett ki kortársai közül.
Egy keresztény ember szól így, olyan határozott és elegáns módon, amilyen elegánsnak akkor lehet lenni, amikor valaki tiszteletben tartja ugyan a földi hierarchiát, de tisztában van vele, hogy nem az az egyetlen létező, és nem az a legfontosabb létező — itt hívnám fel a figyelmet a sorrendre: emberi, keresztény és magyar kötelesség. Békében, kényelemben, rendezett körülmények között mindannyian tudjuk és hangoztatjuk ezt; válsághelyzetben jóval kevesebben.
De mit beszélek? Hiszen itt vannak, közöttünk, akik a békében is uszulnak és uszítanak. Mint annak idején Victor Rebengiuc, nekem is azt kellene mondanom: itt a vécépapír tekercse, törölje meg a száját az, aki a kereszténységgel üti agyon a társát. Meg aki csak hivatkozik Márton Áronra, de mi sem áll tőle távolabb, mint az ő példaadó viselkedése.
Életbridzs a Jászain - Réz Pálról, örök szeretettel
A szívemet a fogam közé vettem, mint a román mondja, és becsengettem. Egy hang leszólt, nyílt a kapu, bementem a nagy előtérbe, néztem a postaládákat, próbáltam erőt meríteni. Aztán lehívtam a liftet, beültem, megnyomtam a gombot, és kiszálltam.
Valaki beengedett, esetleg éppen ő, gyakrabban a fia vagy a menye, vagy valamelyik kolléga, Závada vagy Várady Szabolcs. Átbotorkáltam az előszobán, és beestem a Holmi szerkesztőbizottsági ülésére. Aoleu!
Olyanok ültek körben, hogy csak rájuk néztem és remegtem. Igaz, kevesen éreztették mérhetetlen fölényüket, de egy kezdő íróbékának, aki voltam, bőven elég volt, hogy léteznek, és nincsenek megfelelő távolságban. Brekegni is alig mertem. Úgy örültem, mikor egyszer beállítottak Kontra Feriék (később kiderült, Pálfalvi Lajossal), és láthattam, hogy mások is jólnevelten szoronganak.
Elsőéves voltam, amikor lejött a Holmi Kolozsvárra. Zsúfolt Eminescu terem, remek beszélgetés, Petri, Rakovszky, ők, a közönségből Fodor Sándor, Kányádi. Ez utóbbi fia elárulta, Réz váradi, tud románul. Később, mikor már tegezhettem, mikor már büszke is voltam, hogy tegezem, nemcsak félszeg, olykor elsütöttünk egy-egy fordulatot.
"Állt a kandalló előtt, nagyon magas volt, pipázott, szerettem", mondta Méliusz Józsefről Tolnai Ottó, és én is ilyen részben megmagyarázhatatlan, részben alig-megmagyarázható módon tudnám csak elmondani, miért szeretem. A Holmi sok versemet visszautasította, nem mindig tudtam érteni az indoklást, egy hölgy azt mondta, "minden Réztől függ", mégsem tudtam kiszeretni belőle. Réz Pál az Réz Pál az Réz Pál.
Ült az ágyban vagy a fotelben, és grappával kínált. Ez olyankor történt, amikor magunkra maradtunk. Előzőleg kivártam, hogy Horváth Elemér a történetei végére érjen, vagy hogy valamelyik lap csinos fotósa lekapja Palit (akkor már Pali töltött), s miközben a hölgyet fixírozza, engem az Áron név eredetéről faggasson. Aztán elmesélje, milyen fess fiú volt Tamási, mindig fehér ingben, akárcsak Nagy László, szemben a kissé gusztustalan X-szel. Hogy hány nyelvet tud Fischer Eszter, éppen, mint a bátyja, Iván. Hogy miért írok én Fodor Ilona Illyés-könyvéről, hiszen Illyés valóban összetett figura volt, de nagy író, és még ha sok-kulacsos is. Hogy a grappát Hemingway is szerette. Hogy régen hogyan őrizte meg a nyomda a verseket a József Attila kérésére: ha kötet készül, ne kelljen újraszedni. Hogy milyen gyönyörű ez vagy az, és én találkoztam-e vele. Hogy mit szólok Balázs Imréhez.
Hosszú évekig ment ez így, és amikor egyszer Mártával mentem fel hozzá, felvillanyozódott az egész ember, megzizzent a levegő, gavallér lett a botos öregúrból, csapta a szelet az én gyönyörű feleségemnek. Aztán, láttam, nem múlik az idő észrevétlen, mintha megritkultak volna a lányok az emlékezetben, mintha megkeseredett volna az az elbűvölő causeur, akihez részben azért jártam szívesen, mert causeur volt, Gyergyairól és Füst Milánról, Szabó Lőrincről és Vas Istvánról és Gábor Miklósról és mindenkiről jó történeteket tudott, mert művelt volt és okos, és annyira hiú, hogy nem is írt, ami az én köreimben, ahol mindenki azt hiszi, mert hiú, már feltétlenül írnia is kell, igazán kivételesnek számított. De szerettem azért is, mert láttam a rengeteg könyvet, mert egy furcsa folyosó vezetett a szobájához, mert roskadoztak a polcok a klasszikus zene CD-k alatt, mert egy vörös hajú, sajátosan beszélő, jó humorú ember ült a fotelben, később és egyre inkább az ágyon.
Most olvasom az interjújának a részletét a Mancs-online-on, és eszembe jut, olykor a kortárs magyar irodalomról is vitatkoztunk, nekem nem volt kevesebb, mint a Nyugat nemzedéke, illetve hát Móricz sem volt mindig klasszikus, ő ezt belátta, mégis megesküdött rájuk, mit is tehetett volna, egy szerkesztésben megöregedett, bölccsé szerkesztődött ember, aki a Babits meg az utódai szövegein nevelkedett, nemzedékek beszélgetését folytattuk egy-egy grappa mellett, szerettem.
S ha most ezen a képen, Sióréti Gábor felvételén látom, és olvasom, hogy átadja a Holmit, elszomorodik bennem a szeretet. Tudtam, hogy eljön a pillanat, mégsem akartam, hogy eljöjjön, s azt reméltem, hátha megúszom. Nem akarok üzengetni, sem hülye poénokat lődözni olyanok felé, akiknek hatalmas árnyakkal kell megküzdeniük. Csak összeszorul a torkom, mert szerettem ott, a Jászai tér 4/a-ban, a polcok és könyvek és CD-k és ágyneműk között, szeretem ezen a fényképen is. Tudod-e, Pali, hogy Karády egy kerti mulatságon halálra kereste Ottlikot, mert rá akarta vetni magát? De Ottlik, ahogy mesélted, jobban szeretett bridzsezni, mint baszni.