Ad notam Mircea Dinescu: A lámpaoltás dala (Cîntec de lampă stinsă)
A börtönöket végre megnyitották,
de nem lépett ki senki az utcára,
az álmok néhányukat meggyilkolták,
vagy beépültek a börtön falába.
A földből most már semmi nem lehet,
sem templom, sem lobogó semmiképp,
az egyik legyint és semmit nem szeret,
a másik a küszöbbe veri a fejét.
Aki rám vár, többé már az sem vár,
az élő részem nyugatra hanyatlott,
megtört és megrothadt a sugár,
a könnycsepp éle összevagdosott.
Închisorile au fost deschise
dar din ele nimeni n-a iesit,
unii chiar s-au spânzurat de vise
altii chiar s-au îngropat în zid.
Din pamânt acum nu se mai poate
face nici biserica nici steag,
unii dau din umeri si din coate
altii dau cu fruntile de prag.
Cine ma asteapta nu m-asteapta
omul viu din mine-i asfintit
raza cade rânceda nu dreapta
lacrima nu-i apa ci cutit.
Kontraszelekció mint magyarság - Péter Tünde ügyéről
"Verestóy legalább magyaroknak ad állást a MOLnál". A kijelentés egy pesti cukrászda asztalánál hangzott el, egy politikus környékén. Nem vitatkoztam tovább (Verestóy ügyei volt a téma): nem mindig jut eszembe a megfelelő replika, több bennem az intuíció, mint az analízis. Vagy hamarabb jön elő.
De most, amikor Péter Tünde ügye szőnyegre került, és látom a megjegyzéseket, melyek szerint "nagy dicsőség a magyaroknak", belém villant, mi az, ami nem tetszett. A romániai magyar közélet eremdéeszestül, empépéstül, eementéstül, nem-tudom-mi-van-mégestül mindenkor úgy viselkedett, s ha nem mondta, akkor is tudta, mint Oszkár az Álarcosbálból: egy magyar gazembersége mégiscsak más, mint egy románé. Nyomorultak vagyunk, belénktrianonoztak, szegény lelkünket még Mohács is húzza, maroknyian porlunk, mint a kőszáli sas, hát persze, hogy ahová csak lehet, magyar embert kell juttatni, mindegy, kit, mindegy, miért, mindegy, hogyan.
Nem mondom, hogy nincs ennek a látásmódnak oka, hiszen olyan országban élünk, ahol minden nyilvánvaló identitásbillenés ellenére még mindig túl sokan gondolják, hogy kizárólag etnikai határok léteznek, s kizárólag azok alapján lehet elképzelni bármit — az RMDSZ-nek magának is ez a legfőbb tévedése és kényszerpályája, kényszerpályája és tévedése (nem tudom, mi a helyes sorrend).
Ez az etnikai rögeszme súlyosan kontraszelekcióhoz vezethet, és olykor, lám, vezet is. Mert ha "mindegy, csak magyar legyen", akkor már nem is a választás a lényeg. Magyar még mindig van elég, bár persze pusztulva veszünk, és ha az etnikai jegy "mindent visz", akkor nem kell csodálkozni, hogy viszi a tisztességet, az okosságot, a műveltséget, a karizmát — tényleg mindent. Mert akkor már a magyarok között sem a verseny számít, hanem a magyarság, ami viszont ömlik, akár a zakuszka. Ha magyar vagy, ide gyere.
A magyar besúgók másként bűnösök, mint a románok: az ő helyzetük nehezebb volt, s csak a pálmák alatt nyögdécselők tudják, mennyire. A magyar párttitkár szenvedései mások voltak, s csak a kagylóba fúródó homok tudja, mennyire. A magyar cenzor úgy szenvedett, de viszont hősiesen, csak a Tamás Gábor hangján zúgó Olt tudja, mennyire.
Keserű vagyok, de magyar.
Kávészonett - Csedő Zolinak, ki engem virtuális múzsákkal bár, de kecsegtet
Iszom a kávét, furcsa lé,
végzetfeketén illatoz,
mikor megyek Isten elé,
engem be mikor csillagoz,
közben zúg az adrenalin,
fényes kanálon fut a gőz,
abbahagyom melankolim,
verset olvasok grásziőz,
és eljön már a kicsi ősz,
bennem a kávé elidőz,
úgy kavargatja lelkemet,
mint szerelmet egy szép dizőz,
kit látván ajkam megremeg,
s a zacc durványa rám előz.