Illatok és ihletek
"Az őrölt kávénak persze jó illata volt, de hát sok mindennek volt jó illata: a vasárnapi kakaónak, a fűnek, a rántott húsnak, az anyám hajának, az azóta kihalt tavasznak és a talányos tárgyakkal teli trafiknak." — Zeke Gyula szép kávéhermeneutikai könyvéből, a Volt egy feketémből másoltam ki ezt a passzust, egyrészt az azóta kihalt tavasz krúdyzekés futamért, másrészt a jó illatért, mely annyi mindenből áradt, a kávéból is, mégsem magyarázta meg a gyermek számára a fekete bűvöletét.
És azért is, mert a minap egy kocsmában egy szép színésznő panaszkodott a színházára kis társaságunknak. Mennyi kisszerűség, mennyi provincializmus, mennyi ostobaság, mennyi porbafingás, mennyi nagyképű dölyf. Semminek nincs jó illata, ezt éreztem a szavaiból, és azon gondolkodtam, hogy akitől elvárás a szépség, és még a mestersége is az, hogy bánjon vele, és még esze is van ahhoz, hogy mindezt belássa, annak ezerszeresen elsúlyosul az élete.
Mert a rendezőnek üres a feje, az ünnepelt sztár meg hullarészeg, elmarad miatta a próba, de csillagászati összegeket mar fel. Hányásillat, ez jellemző a sztárolt tehetségtelenségre akkor is, ha józan. A közönség pedig tapsol, mert messzi földről érkezett senki még akár valaki is lehet. Így válik a színház buta ideológiák vagy tévhitek repedtsarkújává. Repedt sarok illat.
És a felmosórongy feledhetetlen illata. Lehet ellene küzdeni, de vannak helyek, melyeken nem is olyan egyszerű ez a küzdés. Mert a szenvedélyt kinevetik, a humort nem értik, a szabadság meg nem több, mint puszta címke a pályázaton.
El kell jönni egy ilyen helyről, erre gondoltam, rémülten és reménykedve. Odáig meg sem állni, ahol még a másnapos alsógatya is eszpresszóillatot áraszt.
Megerőszakolt életek
Zeng a net, hogy Ponta vagy Johannis, hogy Iohannis vagy Johannis, hogy az a kurva RMDSZ, hogy az az amatőr EMNP, hogy Toró lemondott, nahát, hogy de nem hagyták, még nahátabb... Nekem meg kedvem lenne egy-egy fülbe, egy-egy folyamatosan beszélő, de semmit nem látó ember fülébe beleüvölteni: MEGERŐSZAKOLTAK EGY SZATMÁRI SZÍNÉSZNŐT! Itt lehet olvasni a hírt, kedves mindentmegmondóm, akinek legnagyobb fájdalma, hogy hová tegye a pecsétet, s hogy ő milyen magyar lesz, ha odateszi. Nem győzöm ismételgetni: az etnikai identitás kizárólagossága önzőséghez és provincializmushoz vezet, végső soron embertelenséghez.
Itt az alkalom, mondanám tovább, ha már nekizúdultam, hogy észrevegyétek, más gond is van a társadalomban, mint az ún. "nagypolitika", ahol időről időre mind elkezdünk reménykedni valakiben; nagyszerű alkalom, mert ott van veletek egy szinten, nem kell felfelé hadonászni, csak horizontálisan körülnézni. Kellene.
Ez a színésznő, ez a nő egy évvel volt kisebb nálam, tehát éppen ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik középiskolásként élte meg a forradalmat, és azt remélte, végre elkezdhet élni. Bizonyára nem gondolta 1989-ben, hogy így végzi huszonöt év múlva: megalázva, szétgyötörve, rettegve és halottan, s hogy még a kislányától sem búcsúzhat el.
Olyanok vagyunk, mint akik csak hiszik, hogy látnak: soroljuk azt, amit jellemzőnek tartunk az országra, s az ország mellettünk-körülöttünk díszletté vagy bulvárrá változott. De hát életek vannak ott! És hány ilyen élet! És milyen életek! És milyen emberek!
És mi minden.
A szeretet dzsípíesze - Tóth Barnabás kisfilmjéről
Philemon és Baucis, Bulla Elma és Páger Antal, Fülöp király áriája — valamiért ezek jutottak eszembe, miután megnéztem az Újratervezést. Idős házaspár, a férfi vezet, a nő folyamatosan kotyog, a férfi olykor felidegeskedik, kiabál; ez idáig közhely, a szerepek sztereotip működtetése. De nem az emberek tehetnek róla, hogy a sztereotípiák kialakulnak. Pontosabban ők, mi tehetünk róla, csakhogy ha már élünk, valahogy lennünk kell a többiek között, és ami még szomorúbb, akárhogyan is élünk, mindenképpen meghalunk, és nem egyszerre. Ami viszont nem szomorú, hanem torokszorítóan és szívettépően reménykeltő, az az, hogy a szeretet megmarad.
Mindezt remekül mutatja be Tóth Barnabás kisfilmje. Mindezt és többet is, mert mást. Amit én írtam, az csupa elmélet; amit Pogány Judit és Kovács Zsolt eljátszik, amit Marosi Gábor fényképez, az művészet. Amit és ahogy. A kisfilm nagyon feltép, de nem a túl eszközeivel. A nő nem túl fecsegős, a férfi nem túl visszafogott, a rendezés pontos és biztos kezű, az operatőri munka takarékos. Az alapötlet szép, de nem hivalkodó. Nem azért könnyezünk, mert beintettek, mint a karmester, hanem mert muszáj.
Miért nehéz egyedül emlékezni, ezen gondolkodom folyton. Talán azért, mert van hang, de nincs ember, aki kiadta. Csak a szeretet diktafonja, és egy magányos férfi a kormánynál.
