Párakeret - Paplan
A Párakeretet néhány hete kezdtem el írni. Forrásvidéke Örkény, de főleg Mándy Iván és Békés Pál, és a szív szikes sivataga. Az Élet és Irodalomban jelenik meg két darabja, a többi még úton. És van, amihez csak Bartók.
A szobában dörgött, villámlott, tombolt a zivatar.
A paplan megrándult. Mintha valaki azt mondta volna, szeretlek. A sötétben nem látott, a villámok neoncsövei elvakították a szemét, csak a felszabdalt feketeség látszott. A fotelben homályos körvonalak.
Tudom, hogy nem hiszed.
A felhők a csillár mellett csüngtek, nagy, hasas, valahogy mégis löttyedt szatyrok. Ömlött belőlük a víz, mintha valaki megzenésítette volna a satírozást. Éles, láthatatlan csíkok az éjszakában.
Azok után, ami történt.
A falon zubogott a víz, előbb a dörgéseket követően, aztán valahogy egyszerre, már nem lehetett elválasztani egymástól a hangokat. Süvített a szél, kitárta, aztán ugyanolyan hirtelen bevágta az ablakot, mérgesen, részvétlenül.
Nem tagadom, gyakran hazudtam neked, te is tudod.
A paplan magára terítette a plédet, rápolcolta a párnákat, megveregette őket. Őt nem fogja kiborítani egy kis időjárás.
Kopogott a jég az ágy támláján, a fotel karfáján. A szőnyeg lebegett, a padló felpúposodott.
Mégis szeretlek.
A paplan aludt, békésen, mint aki nem ázik.
Nem olyan egyszerű
"Azon gondolkodom, hogy ha én az úgynevezett elszakított országrészben élnék, Kassán, Bécsújhelyen, Szabadkán, Marosvásárhelyen vagy Beregszászon, hogy mennyire kurvára tele lenne a tököm azzal, amit pl. a Duna tévé önt az arcomba nagy-nagy és hazafias szeretettel az anyaországból.
Baszki, kérdezném gyengéden, teljesen hülyének néztek? Én itt élek. Nekem ez a hazám. Szomszédom az Igor meg a Joszip. Mint ahogy a dédszüleinknek is nagyjából ezek voltak.
Köszönöm, tök jól elvagyok. Különben sincs más választásom, de tényleg itt élek, csókolom. Nem skanzen vagyok.
Jó, hát egy csomó dolog nem túl kellemes miért, nektek »otthon« az?
Hagyjatok már a picsába békén, nem járok rokolyában, nem vagyok katolikus, nem öntözöm a húsvéti nyulat szigorú rítusok szerint, és akkor gondolok Trianonra, mint a tesók a bármelyik falutokban.
Hagyjatok már békén.
Egyetemista vagyok, melós vagyok, nyugdíjas vagyok, bármi vagyok.
Faszom tele a negédeskedéssel, amit nyomtok nekem.
Hát nekem erre nincs szükségem, erre nektek van szükségetek — de miért?!
Menjetek a szentendrei skanzenba, ha rokolyát akartok látni, engem feltétlenül hagyjatok békén, én tök jól elvagyok itt Kassán, Bécsújhelyen, Szabadkán, Marosvásárhelyen vagy Beregszászon, lám, pont úgy működik a wifi, mint nálatok.
Nem néptánccal ébredek, nem csobolyóból iszom, viszont élek, ember vagyok, iskolába járok, szerelmes leszek, házasodom, válok, meghalok — pont mint ti, csak én nem csinálok rólatok pátoszos műsort.
Kéne?
Ja csak szólok, hogy legalább egy nyelvvel többet beszélek, mint ti, a nagy imádkozás és dunatévézés közben."
A fentieket Török Monika írta a Facebookon. Értem az indulatot — mindig is küzdöttem a skanzenmagyarság, a pörgekalapos-fenyőillatú fals felsőbbrendűség ellen. Értem azért is, mert több párt és a magyarországi közélet nagyobbik része ezt a székely harisnyás magyarságot ápolja vagy erőlteti. A mai magyar közélet belovagol.
Értem tehát, de egyetérteni nem tudok vele. A szomszédomnak újjá kellene születnie, hogy megértse, miért veszek ki pénzt a Transilvania bank magyarul is beszélő automatájából, és nemrég, amikor a feleségem és a lyányom a tengeren járt, egy bukaresti férfiú minden étkezésnél kiselőadást tartott nekik, miért kellene Ágotának tudnia románul — a lyányomnak, akinek olyan szavakat illene fél kézzel felmutatnia, melyeket még én, az egykori és mindenkori magyar—romános sem tudok. Nem beszélve arról, miket kapok, ha magyarul, és miket, ha románul írok. Nagyjából ugyanazt, csak az egyik ezért szid, a másik amazért — holott milyen egyszerű. Trianonra nem gondolok, de gyakran nehéz úgy éreznem, hogy milyen jó helyre is pottyantam.
Többnemzetiségű helyen másként rétegződnek a feszültségek. Mert ha azt mondjuk, hogy "mindenütt rossz", az közhely vagy filozófia, de fájóan semmitmondó. A szöveg azt sugallja, Igorral is egy húron pendülhetek, meg Török Monikával is, csakhogy lám, egyikkel sem pendülök. Nemcsak a wifin múlik, és nemcsak a csobolyón (én sem abból). De mégsem lehet lehülyézni a határon túli magyarságnak azt a részét, amelyik úgy érzi, a belovagolás, a székely zászló, a Duna tévé (szörnyű adás, nagymamám kedvence volt) a reményt jeleníti meg valamiképpen, még ha sokszor én is lehülyézem, és a politikusok nagy részét viszont le lehet, sőt, kell.
Nem tudom, hová lett, minden oldalról hová lett a nemzetről való hiteles gondolkodás? Nem a skanzen, de nem is a legyintés, mintha egy wifi bármit megoldhatna. Miért tud a jobboldal csak vitézkötésesen magyarrrr, a baloldal meg nyeglén felsőbbrendű lenni? A jobboldal projektje borzadály — de hol a baloldalé? Olyan senkiházi attilák működtetik, hogy öröm nézni, vagy félelmetesen magányos értelmes emberek. Hová lett valami megnevezhetetlen a magyarországi társadalomból? De még neveket is tudok: Jászi, Bibó. Picsába, persze, szerintem is, tökre elmehet.
Mégis itt élek, és nem olyan egyszerű. És nem a hazám.