Nacume Buszeki: Élettanka
Se szó, se beszéd —
az élet nem stewardess,
nem kérdez semmit ⇒
durrbele, aztán már az
égő torkodban érzed.
Ivan Zsimankov búsképű áriái: Látogatás Hunniában
"Annyija van, amennyit ér az ember",
"magyar minden, a gúla és a henger",
"nem kell nekünk egyetlen liberális",
"magyaroknak magyarul a majálist!",
és más hasonlók fröcskölnek szerteszét,
és hallgatjuk a körfűrész-zenét:
"szegény? Ugyan! Büdös neki a munka!",
sebzett-durva szívük a Bibliát megunta,
bár keresztet hány folyton és prédikál,
és felírja, ki zsidó, ki cigány,
hány nürnbergi magyar van a világba',
kinek még a lapítója is árja,
és laskaszűrője jobboldali,
és dolga csak elveket ontani,
de semmiképp beléjük botlani,
mert akkor nem problémátlanul
rohanhat mindenfelé magyarul —
és ezeknek is költő volt Ady,
kit leleplezett nemrég Agylagyi,
és Radnóti, a "rém rendes zsidó"!
De hát a magyar is lehet tinó,
sőt ökör is, hisz gerinces a szarva.
De aki így magyar, az le van...
Ó, kapitány, kapitányom!
Szerettem.
Sokféle módon lehet osztályozni a színészeket (miközben teljesen fölösleges, de az ember egy nagy hiábavalóság). A remek Jean-François Balmer különbséget tett acteur és comédien között (saját magát az első kategóriába sorolta), s azt értette ez alatt, hogy az első inkább "ráteszi" a saját személyiségét a szerepekre, míg a második beléjük bújik.
Azt hiszem, Robin Williams a második csoportba tartozik. Volt fergetegesen komikus a Jó reggelt, Vietnam!-ban, volt sötét és aljas gazember az Álmatlanságban, volt őrült apa az Apa csak egy van című filmben, volt Peter Pan és halászkirály, volt biszexuális apa a Madárfészekben... Mint Philip Seymour Hoffman, ő is bármi tudott lenni, és minden jól tudott lenni.
Miközben de Niro vagy Pacino olyan, hogy szeretnél velük egy szobában lenni, de tartasz is egy kissé a találkozástól, Williams a Dustin Hoffman alkati rokona: bármikor beengednéd, és felhőtlenül örülnél, hogy eljött.
Mindenben szerettem, de meg a Holt költők találkozásában szerettem. Szerettem a félszegségét, a kedvességét, a kemény lágyságát, mely mégsem volt sem fafejű, sem plöttyedt, az okosságát, az érzékenységét, a kávébarna kabátját, a sálját, a szenvedélyét, a gyötrődését, az indulatát, a bánkódását.
Bizonyára lesz olyan idióta, aki mint Philip Seymour Hofman esetében is, rálegyint a halálra, s Hollywoodot ócsárolja, főleg, mert Williams talán öngyilkos lett, s ez minden marha szemében a gyávaság netovábbja. De ha van még értelme a művészet szónak, akkor még egyszer elmondom: szerettem. És azt hiszem, egy világot vesztett a világ.