Ad notam Eugen Cioclea: Ha már halok... (Dacă-i să mor...)
Ha már halok,
halnék meg szépen,
szerelmesen és még fiatalon.
Siess, szerelmem, míg jó éveimet élem,
vállad fölött ne nézz
idegenül s gyanakvón.
Úgyis sietve elmegyek
hogy a magány hektárjain arassak,
de azt remélem, addig még nyelek
annyit, beléfulladhassak
tejes-mézes lélekzetedbe.
A város virág
helyett bolondokat árul,
s a seprűből denevérek lógnak.
Istenem, miért tennéd glóriámul
a kerekét annak a
villamosnak?!
Én régóta
a lépcsőház vagyok,
cipőjét várom, hogy megsimogasson,
hogy elolvadjon, nyomok
maradjanak, s az aszfalt is olvadjon.
Mintha mondtam volna,
hogy szépen akarok meghalni.
A naivak bámulnak,
mint a mall-ban,
hangos tapsban tör ki a férfi s a nő,
aortám némán felüvölt:
"Agyő!"
http://www.literaturadeazi.ro/content/eugen-cioclea-dac%C4%83-i-s%C4%83-mor
Hiá... ...ság
Szétfo
gácsolja ma
lapot szerkeszt, író (már amennyir
, még blo
is van!
És hiába bes
az embe
, ő csak nem é
Olyan tehetséges fiú volt pe
,
, korából ismerem,
de hát naponta nem lehet
művet alkotni.
ezek a maiak,
hiába beszél velük az ember,
ilyen ez az egész er
agyar társadalom.
Ilyen volt m
Kiben bűne bocsánatáért könyörgett
Bocsásd meg, Úr Isten, eljövendőknek vétkét,
Sok kételkedését, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden gonoszságát,
Könnyebbítsd lelkem terhét.
Az jövő időkben ha gyalázatoskodnék,
Átkozódnék, fenemód fohászkodnék,
Nézz más irányokba, más égtájokra,
Akkor tán nyugton lennék.
Nem hullnak ajkamról cikornyás zsoltárok,
Fekete barátok lelkemben, vad árok,
Megrepedt hitemben vergődöm hitetlen
Mint forró levesben jéghideg kanálok.
Nem lelik ajakim a jámbor imákat,
Felette vitáznak, fenik a bárdokat,
Szép szavak inognak, örvényét kínoknak
Szédülik, levernek minden mázokat.
Te, édes Úr Isten, bocsáss meg énnekem,
Nem tudok védtelen úr lenni vétkemen,
Írom a verseket, pusztítom sejtemet,
Cikázik sötét ijedtség a fényeken.
Ha szidlak is, engem te azért szerethetsz, szeress is,
Ha vádollak, tudod jól, téved, ha keres is,
Hinne, de nem talál, suhog a mély madár,
Száját a pokol már tátja, már temet is.
Bocsásd meg, ahogyan lenni mertem itt én,
Bocsásd meg, ahogyan szeretni sebezvén,
Ahogyan vágyakat küldött az alkonyat,
S nem mindig maradtam a hűség ösvényén.
Még néhány esztendő, s dübörög a halál,
Hitet és szerelmet, Istent is felzabál,
Addig is élnék még, örömmel fénylenék,
Boldogan lennék gyötrődő szakadár.
Istenem, el ne hagyj engemet kétségben,
Ne hagyj hullámzó lélek-sötétségben,
Simogass, hogyha fáj, belém te sose vájj,
Engedj lebegni engem békességben.
