Szeretni, amíg még lehet
"Az apám a háborúban szedte meg magát! Ez az igazság, tessék!"
Sírva üvöltötte ezt a mondatot a Boulevard de Palais című remek francia sorozatban Nadia Lintz bírónő (Anne Richard) Rovére főfelügyelőnek (Jean-Francois Balmer). A hölgy késve érkezett a kórházba: édesanyja már meghalt, de hát őt sem szerette, meghalhatott nyugodtan.
Persze, nem ilyen egyszerű. Miért kellene üvölteni, ha olyan egyszerű lenne? Miért kellene sírni? És hát nyilván nem a "megszedés" a gyűlölet oka — egy gyermek az érzelmeivel, a zsigereivel gyűlöl, nem az elveivel. Ez kizárólag utólagos belemagyarázás lehet.
De nem is ez az érdekes, illetve nem ez az igazán érdekes. Hanem Rovére főfelügyelő válasza. Tényleg, hogy van az, hogy ezekben a mai bűnügyi filmekben, amelyekben mindenki magányos, elvált, alkoholista és más ilyen posztmodern állapotban vergődik, a mélyre szakító pillanatokban mindig akad valaki, aki valami bölcset mond az embernek, és szívvel mondja azt a bölcset?
Szóval ez a Rovére, aki természetesen alkoholista, de természetesen intelligens és érzékeny, és hálistennek nem jóképű, vagy ha igen, nem olyan, mintha minden nő lélekbudoárjából lépett volna elő, ez a Rovére tehát a következőket mondja, határozottan, de nem üvöltve, a kórház előtti fújó térben. "Értem. De ez az ő történetük. De hol az öné?" És amikor a bírónő meghőköl: "Azért, amiért bűnösek voltak, joga van szeretni őket." Aztán egymás vállára hajtják a fejüket, és a nő zokog tovább.
"Azért, amiért bűnösek voltak, joga van szeretni őket." Legalább két hete láttam ezt a részt, hallottam ezt a replikát, s azóta is ezen gondolkodom, viszem magammal, rágom egyre. Én többször és kíméletlenül leszámoltam olyanokkal, akikben csalódtam, és belátom, hogy a sértést hamarabb lehetett érezni, mint a fájdalmat. Minden csalódásra megvolt a jogom is, az okom is. Ezt a mondatot azonban soha nem mondta senki úgy, hogy hinni is lehessen benne, határozottan és érzékenyen, nem az üres nagyképűségek cigarettafüstjében.
Vagy mondta, de nem hallottam meg — kezdek ettől félni. Ami persze azt jelenti, nem akartam meghallani. Vagy ha már belátom, hogy nem akartam, akkor már meg is hallottam valamiképpen?
Szeretnék hinni ebben. Szeretném szeretni őket, ha úgy érzem is, hogy becsaptak.
A szívemet felszántottam
A szívemet felszántottam
minden sebző pillanatban,
nem hagytam, hogy megnyugodjon,
inkább végleg megszakadjon,
ha megszakad, összevarrom,
a mellembe visszateszem,
visszateszem, úgy fércelem,
szakítsa szét a szerelem.
Ad notam Liviu Antonesei: Győzködő rigmus (Cântec de înduplecare)
Ahol az ő szakadéka,
szomj se gyötör, éhség se,
nincs sem szirt, sem éles szikla —
iguána vágyott titka.
Amikor a csöcsöd buggyan,
a kozmosz is beleroggyan —
s amikor a segged villan,
Liviu keménye se csillan.
Ha az arcodat meglátom,
lelkemet égeti lángod —
megmeredek, mint egy oszlop,
ezer némaságra foszlok.
Jaj, te szarka, édes szarka,
bebújok a szakadékba,
nem csapom én már a szelet,
Trabanttal utat nem szelek.
Eoana ha mellém fekszik,
testem mellé heveredik,
csecse és a szakadéka,
gyönyör mesteri hajléka.
Ahol az ő szakadéka,
szomj se gyötör, éhség se —
iguána vágyott titka,
iguána vágyott titka.
Cîntec de înduplecare
Unde este grota ei
nu-i nici sete, nu-i nici foame
nu-i nici stîncă, nu-i nici stei –
poate dorul iguanei.
Cînd se vede ţîţa ta,
cosmosul s-o tulbura –
iar cînd ţi se zăreşte curul,
leşină şi Liviu durul.
Faţa ta cînd se zăreşte,
sufletu-mi se pîrjoleşte –
ca un stîlp încremenesc,
nici nu tac, nici nu vorbesc.
Alei, dulce coţofană,
mă ascund în văgăoană –
nu-s nici duce, nici berbant,
nici nu umblu în Trabant.
Und-Eona este toată
mă încovoi ca o roată,
ţîţele şi-o peşteră
ca o gură meşteră.
Unde este grota ei
nu-i nici sete, nu-i nici foame –
poate dorul iguanei,
poate dorul iguanei.