Hétparancsolatok
A magyar liberalizmus hétparancsolata
1. Az igazi liberális elismeri a mások bűneit!
2. Vesd meg a hazugságot, ha nem a saját érdekedben hazudnak!
3. A demagóg elítélendő! Ha nem ismeri kifogástalanul a retorika szabályait.
4. A tisztánlátás elengedhetetlen követelmény! A mások ügyében.
5. Közösségek fölött ítélkezni tilos! Azok, amelyek fölött ítélkezel, nem igazi közösségek.
6. Minden ember ugyanazokat az esélyeket érdemli meg, de a liberálisok jobbakat!
7. Legyél liberális, vazze!
A magyar konzervativizmus hétparancsolata
1. Magyar = keresztény! Előbb vagyok magyar, aztán keresztény.
2. Aki szegény, annyit is ér! Jézus régen volt.
3. A magyar nem zsidózik és nem cigányozik! Csak látja, amit lát.
4. A multik megvetendők! De ez ne akadályozza őket semmiben.
5. A magyar Kossuth népe! Vagy az Orbáné.
6. A kettős állampolgárság nem politikai eszköz! Hanem fegyver.
7. Haladj velünk, kaparj nekünk!
Erdélyi álompolgárok
"Éltek vagy haltak, úgyis / övék mindig az ország, / amely nem is tud arról, / hogy már rég elcsatolták. // Nem készült DNS-teszt, / mert nem kell igazolvány, / hogy egy számítógépben / éppen hol vagy csatolmány. // S hiába kapsz majd papírt, / hogy ki lettél s ki voltál, / maradsz, akárcsak eddig: / sokszoros álompolgár." Hallgattam a Györkös házban, az Erdélyi Figyelő Versversenyén Markó Béla Csatolmány című versét, és hirtelen belém villant, előhívódott, megfogalmazódott bennem, miért tud mindennek ellenére még mindig inkább normális hely lenni ez az Erdély, ez a hely, melyet annyira szeretek, máskor meg annyira gyűlölök.
Ahhoz, hogy valaki beszélgetni tudjon másvalakivel, és ne menjen át az utca túloldalára, ha meglátja, az elemi jóérzésen és a józan észen kívül, mely (tegyük a kezünket a szívünkre és az agyunkra) nem segít minden esetben, közös történetek, élmények, tapasztalatok és emlékek kellenek, amelyeket olyan emberektől éltünk meg vagy örököltünk, akiket szerettünk. És amikor ennek a nagy versnek a fájdalma megszólalt Szép András zongorajátékával Laczkó Vass Róbert tenorján, azt éreztem, ezeket a fájdalmakat kaptam én is örökül a nagyszüleimtől. Mint Markó, én is megpróbáltam ellenni a fájdalommal, nem hagyni, hogy az életemet irányítsa, mint ahogy azt sem, hogy az örökös gyűlölet motorja legyen, de ha elcsatolásról, kettős állampolgárságról, irredentáról és álompolgárról hallok, bennem is megsajdul valami, mint benned és benne és bennük, és tudok csatlakozni ehhez a sajduláshoz, mert tudom, honnan-kitől érkezhet, és mivel jár. Nem kell szószedet vagy családi album ahhoz, hogy értsem, kik nyugszanak milyen sírokban, kiknek az életébe hasított bele a történelem, és hogyan, milyen indulattal és milyen tekintettel emlegették egy életen át ezt a hasítást, és alkati kérdés, hogy mindig szemügyre veszem, amivel azonosulok, és ez a közeledő-távolodó tangó ritmizálja az életem.
Ha két ember találkozik, már a kézfogásukban, az ajkuk vonalában-élében ott van, mit gondolnak egymásról, és ezeken az éleken a legnehezebb túljutni. De jó esetben veszünk egy lélegzetet, elkezdünk beszélgetni, és már a második mondatban egyetértünk, mert mindkettőnk nagyanyja tudta, hol a Jókai utca, és miért nem hívják már úgy, és mindkettőnk történelemtanára elmesélte Erdély történetét. És ez a történelemtanár túllendít nagyon sok nézeteltérésen és lehetséges szakításon.
Bizonyos szakítások persze feltétlenül eljönnek, hiszen az ember öregszik és merevszik, és mint a közlekedésben, itt sem csak te lehetsz a hibás azért, ha karambolozol. De ha meg kellene magyarázni, Erdély miért jó hely, én mégis ezt mondanám, a csatolmányt és a történelem lelkes tanárát.
The average despair
Friends with benefits — that's what we are, John Updike and I, since last Monday. If we must talk about love, that was and is between me and William Styron because of The Confessions of Nat Turner and Darkness Visible. From Updike, I have just read The Poorhouse Fair before, and I began Roger`s Version. I liked the first one, but not very much. "He can write", I said to me in a quite arrogant, but also honest way.
Last Monday it was Easter and I saw on somebody`s bookshelf S., and that book just appealed to me. I borrowed it and I liked it very much. First of all because it is an epistolary novel which is very rare this days. Second, because Sarah Worth is an unhappy woman and somehow I fancy unhappiness, in literature I do anyway. Third, Sarah is very intelligent and strong-minded, and although she is very clever, she wants to be happy so much that she can`t notice the most obvious connery. And last but not least I liked S. because of its perfect structure and marvellous characters. Like any great writer, Updike knows everything about life, still, he doesn`t know anything before or beyond Sarah. How can I explain this? He understands a lot, but he isn't argumentative.
Sarah, who looks for happiness in Ashram Arhat, a religious community, must understand and experience that happiness isn`t available like a dentist who is waiting for you: you can`t build it, just hope for it. Therefore S. is a melancholy, even desperate novel. It includes a great and average despair, if I may say so, like The Killers by Hemingway or Cheap in August by Graham Greene.
It isn`t love yet, but it can be.