Két ember találkozik
Hosszas halogatás után ma végre megnéztem Kálmán Olga elhíresült interjúját Schiffer Andrással. Bevallom, megdöbbentem. Kálmán Olgát egykor remek kérdezőnek tartottam: keménynek, konoknak, kíméletlennek, ráadásul olyannak (és számomra mégiscsak ez a legfontosabb), aki a "saját oldalának" is képes kellemetlen kérdéseket feltenni. Ezek miatt az erények miatt román nyelvű blogomon lelkesen írtam róla.
Nos, ez a bejegyzés nem lesz olyan lelkes. Amit láttam, az egy sértett nő volt, akinek rosszul esik, hogy nem azt hallja, amit várt. Többfelé olvastam, mennyire nem nézzük Európa és a világ kőkemény interjúit, de akármit nézek, azt hiszem, különbség van aközött, hogy valaki kemény, mert az interjúalany csúsztat, hazudozik, látványosan mást mond, mint az igazság, és aközött, hogy valaki kemény, mert az interjúalanynak véleménye van, és ez különbözik az övétől.
De nemcsak Kálmán Olgáról van szó itt; róla a legkevésbé. Hanem arról is, mit kezdjen egy negyvenéves ember azzal a fiatalemberrel, aki volt.
Ez a negyven éves ember én vagyok; az a fiatalember is én voltam. Az a fiatalember Magyarországnak szurkolt, ha Románia Détáriékkal játszott, és hazaárulónak tartott mindenkit, aki a Steaua, nem a Honvéd mellett szentségelt. Az a fiatalember a nagyszüleivel élt, következésképpen nagyon fontosak voltak a számára, tőlük viszont a román állam gyakorlatilag mindent elvett, amiért éltek és dolgoztak, ezért hol fogcsikorgatva, hol rezignáltan gyűlölték a románokat.
Ahogy telt-múlt az idő, az a fiatalember megértette (bizonyára az is közrejátszott ebben a felismerésben, hogy magyar—román szakot végzett az egyetemen, meg az is, hogy édesapja, a Küküllő menti székely fiú, Petrozsényben telepedett le első feleségével, és kilencvenakárhányig, amikor végre megszűnt a diktatúra, és kimehetett Magyarországra, ahol aztán zsidózni kezdett, és általában véve mélymagyar lett, addig tehát soha nem románozott), megértette, mondom, hogy vagy együtt él a románokkal, és akkor kíváncsi lesz rájuk és megérti őket, vagy mehet, amerre lát. A felismerés nem is annyira felismerés volt, mint egy agylágy benövése, ez azonban nem változtat a lényegen: megértette, hogy ki kell költöznie a feszültségből.
Nem volt könnyű, most sem könnyű, hiszen ahogy borotválkozás közben felismeri az arcán a nagyapjáét, ugyanúgy olykor felborul benne a düh a mai napig; valahogy mégis sikerült és sikerül. És amikor ezt belátta és úgy hitte, elrendezte magában, akkor kellett olyanokkal találkoznia, akik egy másik tragédiát viszont nem voltak és nem hajlandók elfelejteni, miközben neki azt tanácsolták, feledje el azt, ami a nagyszüleivel történt. Ezek a "liberálisok" a magyar liberalizmus rosszabbik hagyománya szerint meg is rótták őt azért, hogy nem mindig gondolkodik vonalasan és elvhűen. Legyinteni mindig nagyon tudtak ezek az emberek (és nemcsak kézzel lehet legyinteni): magyar egyetem?! ugyan már, kisebbségi jogok?!, nahát, micsoda gondolatok, a románság nacionalizmusa?!, ne tréfáljunk. Minden olyan egyszerű volt, problémátlan, és érthetetlen, hogy egyesek még ezen bírnak problémázni.
Ez a fiatalember azt reméli, megértette, miben különbözik a zsidóság tragédiája minden más tragédiától. Ő úgy érti, azért, mert Európa közepén, demokratikus körülmények között a zsidókat kiszavazták a társadalomból, aztán koncentrációs táborba küldték őket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos helyzeteket ne lehetne és ne kellene megfeszültségteleníteni (vagy tán el, esetleg ki lenne a megfelelő igekötő?), nem azt jelenti, hogy egy túlélő leszármazottja nem mondhatja egy konkrét helyzetben, vannak fontosabb dolgok is, mint egy emlékmű körüli hercehurca, mindez haszontalan és káros kétosztatúsághoz vezet stb.
Magyarországon bizonyos körökben régóta érződik a hisztéria: nehogy X-et dicsérd, te nem gondolhatod komolyan, hogy Y is ember. Most az egyik kör másodszor szerzi meg a hatalmat, és számomra is kínos, provinciális, akár diktatórikus agresszivitással és seggnyalatási vággyal gyakorolja. Azt is értem, hogy ez az attitűd valósággal belehajszol az ellenreakciókba. De napról napra úgy élek, hogy a "románoknak" ezt és ezt kell elmagyaráznom, a "magyaroknak" meg amazt, és mindegyik "félnek" próbálom kifejteni, miért lenne jó, ha nem azonosulnának olyan könnyen saját magukkal. Bizonyos szemekben áruló lettem, más szemekben ellenség vagyok, de csinálom, és hiszek benne. Kálmán Olga bizonyára nekem rontana.
The charming rudeness
I don`t understand why John Nettles has to be removed from the part of inspector Tom Barnaby. Of course, I can understand if he was ill, as I can accept any other personal reason if I listen to my rational half. But the audience isn`t rational: those who watch the Midsomer Murders, want to be thrilled, entartained and happy.
And I wasn`t happy when John Nettles was replaced by Neil Dudgeon, not because of the qualitative difference between them — from where I see it, Neil Dudgeon is a good actor who plays his role brilliantly.
I don`t understand it because John Nettles has more sense of humour than Neil Dudgeon. Tom Barnaby was intelligent, perseverent, and often even rude — and I just adored his rudeness. The scene in which he told what the price of the red wine was, or in which he asked from a young and handsome man how he manages his relation with an older woman, or in which he thanked to Jones that he said Tom`s phone number to "Wonderboy", were all scenes that I simply watch with thrill.
Why? Because I think that we are either too polite to talk from our soul, from ourselves. We only talk about what is allowed by our status. Anyway, Neil Dudgeon`s character is more mannered than his "nephew's". And I think we were enchanted, and for good reason, by a spontaneous and clever chief inspector.
Vörös vonalak, úszó Ikarosz - Balázs Ernő képeiről
Engem a színek izgatnak. Hogy szerte a világon vannak képei, hogy hányszor festette meg a Mátyás házat, hogy mi ragadja meg a Szent Mihály templomban — ez mind érdekes, én mégis nyugodtan aludnék. De miért csorog le a vörös, a piros az épületeken? Miért olyan egyik-másik, mintha dallamvonalakból állna? Az impresszionizmus nagy hagyomány, de én most egyvalakiről, Balázs Ernőről kérdezek, aki száz évvel az irányzat után festi képeit! És miért hozzájuk fordul, miért úgy festi, mint ők?
Hiszen egy zsánerképhez, ahogy túl sokan érzékelik Balázs Ernő festészetének ezt a szeletét (és ő hagyja, hiszen részben vagy tán egészen ebből él), bőven elég lenne a puszta épület. Nosztalgia, emlékek, Kolozsvár, vásárlás — problémátlan, kimacskakövezett út.
Képeslapok — először ez a szó jutott eszembe, amikor nézni kezdtem a festményeket, sétálni kezdtem ebben az univerzumban. Csakhogy éppen ezektől a lecsorgó, megvillanó, szembeugró színektől valahogy másak mégis. A veszélyes múlt, vagy a múlt, amelyben mindig ott rejtőzik a veszély. Veszedelem és érzékiség, mert a veszélyben ott a kaland is.
Innen, a kaland felől kanyarodtam aztán Don Quijote, Ikarosz, a sárkányölő felé, és látnom kellett, hogy a vörös ott is kígyózik. Nagyon feketék és nagyon vékonyak ezek az alakok, az álom vagy az ábránd törékenységét hordozzák, jelenítik meg, metszik a képbe és a tekintetbe. Don Quijote egy egykerekűn, ezen a nem is annyira modern, mint inkább cirkuszi Rocinantén. A szent őrület mutatvány lett; vagy: az ember elgépiesedett, nem ló szuszog alatta, pedál nyikorog már. Ikarosz meg egy rémvörös, japán Nap alatt repül, függőlegesen, szinte állva: úszva repül valósággal.
Csak le kell kalapálni magunkról a közhelyeket, és máris mintha látnánk.