Szibériai lelet. Névtáblák - 1.
Orosz kutatók az állítják, hogy Szibériában megtalálták Istent, Akinek a vére és az izmai is jó állapotban maradtak, mivel jégbe fagyva bukkantak rá. A felfedezés felveti a kérdést, szabad-e Istent a belőle kinyert DNS-sel feléleszteni.
A kutatók szerint Isten nem pusztulhat el. A problémát az okozza, hogy a lelet vér- és szövetmintáinak vizsgálata egyértelműen bizonyítja, valóban Isten az, Akire Oroszország északnyugati részén, a Lakhovszkij-szigeteken találtak. A teológusok egy része vehemensen tiltakozik Isten megtalálása ellen, bár azt nem árulták el, hogy lehetett volna elejét venni a dolognak. Másik részük egyszerűen nem hisz a szemének, és ebben komoly hagyományra támaszkodhat. Végül egy harmadik csoport örömét fejezte ki az "ezredfordító találat" okán. Yitzhak Amir, a Teológusok Világszövetségének elnöke nem fejtette ki bővebben, pontosabban hogyan is értette a "találat" szót.
Külföldi kutatók csak júliusban láthatják az Istenről szóló anyagokat, ezért a felfedezés még független megerősítésre vár.
Tükör és persely. Reflexiók a kolozsvári Trubadúrról
Húsz éve láttam ezt az előadást — jutott eszembe A trubadúr csütörtöki bemutatója előtt, és valami szúrást éreztem azon a helyen, melyet még magam elől is rejtegetek sokszor, mintha egy kenyéren a vaj alatt lenne a méz. Emlékszem Fogel László csodálatos Luna grófjára, Szilágyi Ferenc Manricojára, Farkas Rose-Marie Leonorájára (ez aztán ismét csodálatos volt). Valószínűleg nem is egy időben volt mindez, hanem összevissza, de az biztos, hogy rég láttam az operát.
Meg hát nem is ezt az előadást láttam, nyilván. Nem is annyira az énekesek miatt mondom ezt (bár természetesen nem mindegy, hogy ki játszik mit, kinek a jellemzőit olvassuk rá a librettó figurájára), hanem a vízió okán, melyet Szinberger Sándor majd' félévszázados rendezését követően most Szabó Jenő alakít újra.
“Egy zátonyra futott társadalom fekete doboza. Persely a szó szoros és átvitt értelmében is, ahol az emberi értékeket aprópénzre cseréljük, akár saját indítékból, akár külső kényszer hatására. A sorsfonatból kiragadott egyetlen epizód kerül reflektorfénybe a színpadon” — nyilatkozta a rendező az opera honlapjának, és most, utólag el lehet töprengeni rajta, mennyire sikerült egy koherens látomást megformálni.
Aki az aranyozott képkereteket látja (díszlet: Venczel Attila), az már sejtheti, itt kívülről nézünk egy velejéig romantikus történetre, melyben folyton mindenki meg szeretne halni mindenért és mindenáron, s melyben a gróf előbb teljes szívéből gyűlöli a cigány asszonyt, később viszont egyetlen szóra elhiszi neki, hogy az öccsét ölte meg; melyben Azucena véletlenül a saját gyermekét veti máglyára az anyját megbosszulandó, aztán szeretettel felneveli a fiút, végül mintha mégis örülne a tragikus végnek.
Szóval van itt minden, amúgy jókaisan, hugo-san, végletesen és végzetesen és shakespeare-esen — Verdi nem véletlenül zenésített meg annyi Shakespeare-darabot, egyetlen súlyos kivétellel a legkomorabbak közül. És ezt a sok mindent keretezi be a rendező, a cigányokat a nézői bal, a katonákat a jobb oldali kereten járatva, a templomajtóhoz hasonló boltívesen pedig a főszereplőket. Azucena hosszú fonatokat cipel, ő tehát a párkák egyike, azért jelenik meg Leonora és Ines jelenetében is, ahol különben semmi keresnivalója nem lenne. Leonora a szerelméről énekel, a háta mögött meg valamiféle nimfák fonják a lugast.
A néző kételyei onnan származnak, hogy ez a világ egyrészt még ruházkodásában is nagyon konzervatív (jelmez: Ledenják Andrea), másrészt nagyon mai, s a két terület nincs elválasztva: Ferrando elemlámpát használ (azzal meséli el Azucena anyjának máglyahalálát és a gyermekek összetévesztését, azzal világít önnön arcába és válik kísértetiessé az ária közben), a katonák night clubos lányokkal szórakoznak, közben viszont olyan kardok fityegnek rajtuk, hogy öröm nézni stb. Olykor a kellékek is nevetségessé válnak: például a belógatott börtönrács igazán meggyötri az arcizmokat, és a háttérben felfüggesztett keretben villogó számítógép képernyőjén megjelenő animációk sem mindig jók.
A látomás azonban kétségtelenül új, és mint láttuk, távol van attól, hogy ez legyen az egyetlen érdeme. Éppen ezért Szabó Jenő megilletődöttsége az előadás végén nemcsak érthető, hanem indokolt és rokonszenves is.
Ez a drámai kopaszság, jutott eszembe, mikor megláttam Balla Sándort. Belcore szerepében a Szerelmi bájitalban a komikus kopaszság segítette alakítását. Nem viccelek: régóta gondolom úgy (nem olyan nagy felfedezés), hogy a test a színész eszköze, és örömmel látom, felnőtt egy olyan nemzedék, aki nemcsak énekelni tud. Balla jól kíméletlen (szenvedélye teszi azzá), s az Il balen del suo sorriso az előadás egyik legszebb pillanata.
Veress Orsolya is pazar Azucena szerepében, súlya van az egyéniségének, a zavarodottságának, a bosszúvágyának, a szeretetének. Carmen Gurban hangja szép, szerelme hiteles. Szilágyi János olyan remek Ferrandót játszik, amilyen csak egy megkövesedett, kemény katona lehet. Mányoki Mária jól merev és aggodalmaskodó Ines.
Paradox módon Hector Lopez-Mendoza jobb volt a flashmobban, mint a bemutatón. A Iulius Mallban bátor, karizmatikus, felszabadult, igazi. A színpadon jólfésült, mesterkélt, mintha a magasságai sem jönnének át.
Nem biztos, hogy azzal maradtam, amire a rendező irányította a figyelmet, hogy tehát egy zátonyra futott társadalom fekete doboza lenne az opera. Ha meggondolom, hányan halnánk meg ma egy nőért-férfiért, inkább mi vagyunk zátonyra futottak, mert sehogy sem tudjuk mindenestül elhinni a szerelmet. De hogy ismét erre gondolhattam, az egyértelműen a Szabó Jenő, a zenekar (karmester: Kulcsár Szabolcs) és a kolozsvári társulat érdeme. Meg persze a Verdié.