Kérdések a halálhoz
"A halál csak az életnek vet véget, az emberi kapcsolatoknak nem."
Rossi, Hotch, Morgan, Blake, JJ, Reed és Penelope körülállnak egy asztalt, és sorban egy-egy fényképet vesznek elő, elmondják, ki volt ő, aztán egy ajándékot is mellékelnek: JJ például a nővérének, Rosie-nak a képét, aki Párizsba vágyott, ezért aztán az Eiffel-torony makettjét kapja ajándékba.
Nem készültem semmilyen jó reakcióra, egyszerűen a napi agymosásra rendezkedtem be, a Castle miatt a Gyilkos elméknek már csak a végét láttam, s a vége ez volt.
Nem tudom, van-e ember, aki bűntudat nélkül éli meg annak a halálát, akit szeretett; nekem máig sem sikerült, holott nagymamám majd' húsz éve halott. Amikor rosszul lett, nem siettem haza, és a temetése másnapján táncolni próbáltam a kiadó karácsonyi buliján. Nem sikerült, de azóta hordozom magammal a lelkifurdalást.
Irigyeltem ezeket az FBI-ügynököket, bár természetesen nem tudhatom, hány percet vagy órát állhattak különféle tárgyakkal a kezükben. Én mindenesetre nagyon nehezen tudnám eldönteni, mit is tegyek a fényképe mellé. Talán azt a csonkított Helikont, amelynek csonkítatlan példányával annyira megsértettem a halála évében. Nézd, kitéptem, nem úgy gondoltam, nem akartam! Ha ilyen egyszerű lenne.
Vagy az Én és a kisöcsém kazettáját-DVD-jét, azét a filmét, amelyről átkapcsoltam a vébédöntőre ugyanabban az évben. Hogy lehet az embernek annyira fontos Zidane?!
Tökéletesen értem ezt a Mitch Albom-mondatot, mégis berzenkedve olvasom újra. Hiányzik mögüle a kontextus, az, hogy milyen térben is helyezte el az író, és nem tudom, vajon az ott van-e valahol a könyvben, hogy a szeretet nem ér véget, valami azonban visszavonhatatlanul lezárul: nem tudsz bocsánatot kérni attól, aki meghalt, nem tudod elmondani neki, amit elmondanál.
De hát az a baj, hogy nem mondanád el. Mert ha élne, még mindig veszekednél, még mindig halogatnál bizonyos dolgokat, még mindig nem hinnéd el, hogy egyszer ő is meghalhat.
Elhangzott ez a mondat a sorozat szokásához híven az egyik szereplő, ezúttal Hotch hangján, és én azóta is azon gondolkodom, jó unokája voltam-e annak az embernek, aki nélkül egészen másként szeretnék. És hogy vajon sejtette-e, sejti-e, hogy szeretem.
Radu Vancu: Első szerelmes villanella
nem tudhatod mikor is fény a fény
s mikor az édes sötétség halála:
hiányod egyre nő csak nő belém.
bár elmerül bennem zöld szemed, a szatén,
mind mélyebbre hatol éj-sötétlő parázsa
nem tudhatod mikor is fény a fény.
meztelen melled nyög a vágy kezén
testünknek szelíden összeforr a vágya -
hiányod egyre nő csak nő belém -,
felhorzsol lelkem egyik szegletén
éjszaki melled és a fényt kitárja
(nem tudhatod mikor is fény a fény),
de benned nem múlik el a remény:
lelkemet lelked felissza magába.
hiányod egyre nő csak nő belém.
bőrödön mind selymesebb hab az éj.
alatta nyílik lelkem fénylő virága.
nem tudhatod mikor is fény a fény.
hiányod egyre nő csak nő belém.
întâia villanella de amor
nu poţi şti când lumina e-ntr-adevăr lumină
ori numai moartea dulce-ntunericului când
absenţa ta se face din ce în ce mai plină.
deşi coboară-n mine privirea cea satină
a ochilor tăi verzi, întunecat arzând,
nu poţi şti când lumina e-ntr-adevăr lumină.
goi, sânii tăi noptatici în mână îmi suspină
şi trupurile noastre se-ngemănează blând -
absenţa ta se face din ce în ce mai plină -,
apoi, sânii noptatici de suflet mi se-anină
şi-l sfâşie. lumini ţâşnesc din el cântând.
(nu poţi şti când lumina e-ntr-adevăr lumină.)
iei sfâşiatul suflet în mâna cristalină
şi-l sorbi ca pe un abur, din doi unul făcând.
absenţa ta se face din ce în ce mai plină.
pe pielea ta e noaptea o spumă tot mai fină.
sub ea, sufletul meu luceşte ca un gând.
nu poţi şti când lumina e-ntr-adevăr lumină.
absenţa ta se face din ce în ce mai plină.
Idehozza a csillagok közül - Kányádi Sándor ismét 85 éves
Egyszer már azt írtam, 85 lett, de hát neki még ez sem árt. Egyáltalán, egy jó költőnek semmi sem árt — ha nem hinnék ebben, már rég felkötöttem volna magam. Az sem árt, amit egy barátom idővonalán látok: hogy a Valaki jár a fák hegyént most értette meg csupán, eddig csak tudta, hogy létezik.
"Mindenki tudja, miről szól A walesi bárdok. De nem mindenki olvasta." — írja Arany kapcsán Szilágyi Domokos, és veszélyként érzékeli a jelenséget. Én azonban realista béka vagyok, aki addig tapos, amíg a tejből, melybe bedobták, vaj nem lesz, és végre kiugorhat, azt mondom tehát, hogy ezt a veszély túl lehet élni, mert mindig lesznek kíváncsiak, akik a születésnap alkalmából igazán meghallgatják-elolvassák a Valaki jár a fák hegyént, és mindazokat az óriási verseket, amelyeket sikerült magunk közé hoznunk a csillagok közül.
Kányádi Sándor az egyik csodálatos "idehozó". Olyan magától értetődően vonzza magához és mutatja fel a képeket, amilyen magától értetődően csak az igazán nagyok tudják: "vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom / s nem villantja fel lelkemet / egy megszülető csillagon." Ugyanaz a fájdalom ez, amely Székely Jánost is megsebezte: "Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. // Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás), / Amely olyannak látta egykor, amilyennek még senki más. // Új látomássá rendeződnek a föld, a fák, a csillagok, / Világ lesz még, de más világ lesz hiánytalan, ha meghalok." Két nagy költő ugyanazt, és ugyanúgy: egyszerűen, pózok és gőgök nélkül.
85 lett tehát, most igazán 85. Ez azonban csak egy újabb alkalom, hogy örüljünk neki: köztünk van, és amíg köztünk van, még hátha idehoz valamit közénk. Hiszen az olyanok nélkül, mint ő, még 5 évet sem érdemes élni.