Octavian Goga: Könyörgés
Zavaros szemmel bujdokolva,
Testemet az út szétcibálta,
Istenem, tehetetlen hullok
Vakító fényed sugarába.
Előttem szakadékok nyílnak,
Ködbe bújik a láthatár.
Én térden feléd kutatok:
Atyám, lelkem már vágyva vár!
Keblemet kísértések dúlják,
Érzem, ahogy tépik a szívem,
A forrás vizét felzavarják,
Amelyből eddig ittam-hittem.
Szakíts ki abból a világból,
És bölcs tanácsod is segítsen,
Sokan maradtak el mitőlünk —
Ki segítsen, ha nem az Isten?
Fejthessem meg a titkait
S törvényeit az embereknek,
Karomba oltsad erejét
Gyűlöletnek és szeretetnek.
Add nekem a dalt és a fényt,
Mellyel a szeretők szeretnek,
Add a nyári nap sugarát
Gyönge és megfáradt szememnek.
Űzd el az én bűneimet,
Hallgassanak végre örökre,
Taníts meg sírni másokért,
Szívemet a részvét elöntse.
Ne saját célomat sirassam,
Azt a rút végzet idomítja:
Egy világ gondja, ó, Atyám,
legyen, mi szívemet hasítja.
Legyen enyém a keserűség,
Mit annyi század vágya érez,
A szélfúvást, mi keblemben dúl,
Mindig csak tápláld, sose fékezd.
Régóta nyög sok megalázott,
Hátukat a nyomor tapossa...
Hideglelős fájdalmukat
Hagyd a szívem, hogy eldobogja.
Keblembe vihart vess, Atyám,
Érezzem, hogy gyötri a medrét,
Ahogy a kínzó keserűség
Mindegyik húron keserednék;
És ahogy villámló egén
Kék lángoknak zománca villog,
És rézkürt-hangján felrikolt:
Szenvedésünk zsoltára csillog.
Rugăciune
Rătăcitor, cu ochii tulburi,
Cu trupul istovit de cale,
Eu cad neputincios, stăpâne,
În faţa strălucirii tale.
În drum mi se desfac prăpăstii,
Şi-n negură se-mbracă zarea,
Eu în genunchi spre tine caut:
Părinte, -orânduie-mi cărarea!
În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapă,
Cum vor să-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapă.
Din valul lumii lor mă smulge
Şi cu povaţa ta-nţeleaptă,
În veci spre cei rămaşi în urmă,
Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.
Dezleagă minţii mele taina
Şi legea farmecelor firii,
Sădeşte-n braţul meu de-a pururi
Tăria urii şi-a iubirii.
Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina
Şi zvonul firii-ndrăgostite,
Dă-i raza soarelui de vară
Pleoapei mele ostenite.
Alungă patimile mele,
Pe veci strigarea lor o frânge,
Şi de durerea altor inimi
Învaţă-mă pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradă
Ursitei maştere şi rele,
Ci jalea unei lumi, părinte,
Să plângă-n lacrimile mele.
Dă-mi tot amarul, toată truda
Atâtor doruri fără leacuri,
Dă-mi viforul în care urlă
Şi gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliţii-n umbră,
Cu umeri gârbovi de povară...
Durerea lor înfricoşată
În inimă tu mi-o coboară.
În suflet seamănă-mi furtună,
Să-l simt în matca-i cum se zbate,
Cum tot amarul se revarsă
Pe strunele înfiorate;
Şi cum sub bolta lui aprinsă,
În smalţ de fulgere albastre,
Încheagă-şi glasul de aramă:
Cântarea pătimirii noastre.
A gondolkodás ártalmairól
"Aki bölcsészetet tanul, az nem veti alá magát az autoriter tekintélynek." Tegnap Hites Sándor tartott egy szellemes, szépen szerkesztett előadást A bölcsészet hasznáról és káráról címmel az ETDK megnyitójaként, melyben összefoglalta a bölcsészet ellenzőinek, illetve védelmezőinek érveit, és az utóbbiak egyik legfőbb állítása ez volt.
Arra gondoltam, ez a térség, ahol élek és amióta élek, mindig is büszkélkedett a művészeti és filozófiai kultúra virágzásával és kertészetével. Petőfi, Ady, József Attila, Esterházy, Kodály, Lukács, Kányádi, Sütő, Bretter, Eminescu, Sadoveanu, Enescu, Nichita Stănescu, Cioran, Cărtărescu csak néhány név az égre függesztett tekintettel emlegetett névsorból. Évszázadok alatt úgy meg lehetett volna tanulni kétellyel viszonyulni bármiféle tekintélyhez, hogy csuda.
Eszembe jutott az is, mekkora példányszámokat zsolozsmáznak el azok, akik az egykori rendszerek, a puha vagy durva diktatúra után nosztalgiáznak. Huszonötezer! Százezer! Az ember csak kapkodja a fülét. Ami azt is jelenthetné, hogy nemcsak az "értelmiségi" tanult meg óvatosan figyelni minden bújtatott diktátort, hanem mindenki.
Nos, akárhová nézek, sehogy sem tapasztalom, hogy az árnyalás annyira megszokott jelenség lenne. Nemrég Gabriel Liiceanu, az emblematikus román entellektüel cselekedett meghatott köszönő szöveget Traian Băsescuhoz, és naponta láthatjuk, hogyan rajonganak hányan Orbánért. A másik oldalon a Gyurcsány-imádat dívik, vagy a Bajnai-rajongás. Akad, aki az egyik vezért szereti annyira, hogy az ember legszívesebben vakarózni kezdene, akad, aki a másikat. Mindegy, csak azonosulni lehessen valakivel minél előbb és minél problémátlanabbul.
Illetve mégsem mindegy. Nem árt, ha az illető férfi és karizmatikus: vigyen magával, hódítson meg, hadd gondolkodjunk minél kevesebbet.
"Nagyot érezni mindig könnyebb, mint szembenézni a gondolkodás fáradalmaival." Mai napig őrzöm ezt a mondatot, melyet egy magyarországi politológus mondott egyszer. A magyarországi, erdélyi és romániai gondolkodás óriási szelete nem tud és nem akar szembenézni ezekkel a fáradalmakkal.
Ezért van aztán az is, hogy ha "a férfi" téved, sürgősen elmagyarázzák, hogy miért nem tévedett. Nem hazudott, remek retorikája lendülete vitte őt magával. "Orbán népe nem Kossuth népe", mondta nekem valaki, akivel Orbán politikájáról vitatkoztunk. Gondolom, úgy értette, hogy az az egykori nép nem rajongott Győzikéért vagy Mága Zoltánért, hanem minden álma a nemzet jobbléte volt, melyért cselekedni sohsem volt rest.
Egy olyan embernek, aki a tisztánlátást szeretné gyakorolni, nagyon körül kell néznie, hol is van. Lucian Boia új könyvét már megjelenése előtt megégették volna azok, akik semmilyen más értelmezést nem hajlandók elfogadni, mint amit olyan régen és olyan jól megtanultak abban a lehetetlen aranykorban. A magyarok a magukét fújják, bár a könnyek között körülrajongott Adynál, Bánffynál vagy Kós Károlynál bőven találhatnának olyasmit, amin elgondolkodhatnának. Vagy emlékezzünk Székely Jánosra, aki Kossuthról írt egy kánonba nem illőt; meg se hallgatták. Nem volt mivel.
Gondolkodni kényelmetlen és kínos mesterség: olykor még az is előfordulhat, hogy saját magunkkal kell szembefordulnunk. Aki tíz évvel ezelőtt azt sem tudta, melyik vezérkari hátsó traktusba bújjon, ma már úgy emlékszik, mintha az ellenállók fejedelme lett volna. Aki jóval többet töltött a Ceaușescu-korszakban, mint én, semmilyen kivetnivalót nem talál az Orbán tiszteletére megrendelt tizenkét festményben. Az etnikai identitás mindenek fölött: magyar fagyit nyalni mégiscsak más.
Ha tehát meg kellene magyarázni, miért fölösleges a bölcsészet minden ága és virága, én azt mondanám, azért, mert bár a gondolkodásra szeretne tanítani minden erejével, nem sikerül neki. Ma már egészen mást várnak el az egyetemtől, mint egykor, de az ötven vagy hatvan éve végzettek körében is lámpással kell mászkálni, mint valami posztmodern Diogenész, ha olyan valakit szeretnénk találni, aki nem a rögzült formulákkal gondolkodik, hanem az agyával.
Orbán népe nem Kossuth népe — ezt az alapvető igazságot bizonyítani sem kell. Egy forradalmi nemzet a szabadságért rajong, nem azért, hogy mást követhessen, mint akit addig követett.
Mihai Eminescu: Felhők és tenger szegélyén
Felhők és tenger szegélyén
Ezer madár röpköd, és én
Mért nem tudok menni,
Velük elrepülni?
És a kéklő messzeségbe'
Hajók hasítnak a vízbe,
Világít a vitorlájuk,
És távolság borul rájuk.
Mért nincs szárnyam nékem,
Tűnjek el az égen?
Mert csak mennék, úgy elmennék,
Ne találjon vágy, sem emlék,
Tengereken, hullámokon,
Ahol még a víz se rokon.
Látnám ahogy elsuhannak,
Sorban ahogy felbukkannak:
A part ahogy feketéllik,
A hullám is ahogy fénylik,
A fecskék ahogy repülnek,
A csillagok hogy remegnek.
Elbújsz, hold, a fellegekben,
Ha meglátsz, rád fátyol lebben,
Felhők között a sötétbe
Vonulsz, nem engedsz a fénybe.
Fellegek, ó, fellegek,
A sok virág hol remeg?
Ahová most költözött,
A rét zöldbe öltözött,
S az erdő kiöltözött?
S mikor végigmegy a kerten,
A fák meghajolnak menten,
Minden virágba borul,
Rajta minden mámorul,
Mert ha megy, az egész ország
Úgy érzi, hogy tavaszolják.
A csillagok mind kigyúlnak,
A folyók könnyei folynak,
A felhők az égen mennek,
A nemzetek öregednek.
Bennem mindig csak az csillog,
Ami enyém volt, a csillag,
S ami már nem engem ringat:
Mert csak volt, de régen nincsen.
Édes ajka, drága kincsem,
Mosolyát ki látja nappal?
Mesével éjjel ki altat?
Szomorú ég, súlyos évek,
Csillagtalan, sűrű éjek —
Nekem most már ez az élet.