Petőfi-szótár
Angyal – → Petőfi nem volt ~. Zseniális tehetségű ember volt, aki lehordta Vörösmartyt, mindent megtett, hogy Jókai ne házasodjon össze a szerelmével, gyűlölte Tompát. Kolerikus természet volt, egy rémes alak. Persze, milyen lehet egy →lázadó?
Arany – „Meg nem süvegelem senki száz aranyát” – olvasható egy Móra-történetben →Petőfiről. Ez azonban inkább kolerikus mivoltával függ össze, mint azzal az éteri tisztasággal, amelyet neki tulajdonítunk. Azóta sokan feltárták, mennyi mindent megtett, hogy felépítse azt a →Petőfi-képet, amelyben sokan ma is hisznek. Nem úgy vetette meg az ~-at, hogy nem érdekelte, hanem hogy még annál is jobban érdekelte, milyen ő maga, pontosabban az alkata, az idegei döntöttek helyette valamiképpen.
Persze, az ő életében két Arany van, s a másik a legjobb barátja volt. Egy nagy, depresszív költő, aki mégis túléli barátját, talán azért, mert ahol cselekvés van, ott veszély is van. Erről a barátságról mindent elmondtak már, csak azt nem, amit nem lehetett. Megmagyarázhatatlan dolog ez, mint minden barátság. Két ember szereti egymást – ez nem magyarázat, mégis maga a magyarázat.
Bitang – A mérges emberek nagyokat mondanak forró pillanatokban. Aki pedig cselekvésre akar buzdítani, az nem árnyalhat, mint egy pipázgató filozófus. →Petőfi különben sem lacafacázott ilyen dolgokban, hiszen benne mindig forradalom dübörgött. Mentsége, hogy ő tényleg elesett a csatában, és ezen már nem másít semmi rend.
Cipruslombok – Ha szerelmes lett, rögtön biedermeier is lett. Ez a nagy dúvad elkezdett úgy beszélni, mint a Cyrano segítette Christian. Fuvolázik és dudorászik, és egészen más, mint máshol. Szerb Antal Júliáról is lerántja a leplet, pontosabban →Petőfi →Júlia-képéről. Amit ír, az ma már macsónak tűnik (de persze nem is lehetett olyan okos, mint mi J), nagyjából mégis igaz. A valóságos →Júlia más volt, mint a költészet →Júliája, de hát ez mindig így van, mert a költészet másképp élet. Még érdekesebb, hogy →Júlia más, mint →Petőfi költészetének többi része, talán csak a →természet olyan problémátlan olykor.
Forradalom – Olyan lázadás, amelynek semmi esélye nem volt, ha az utólag összerakott igazságot nézzük, és nem is csak a zsarnokok, hanem főleg a lázadók miatt, de amelyben hihettek, akik komolyan vették. Utólagos tapasztalataink alapján elmondhatjuk, hogy ez a forradalmak természete: ha győznek, akkor is vesztenek, mert egy szép gondolatot nem lehet tisztán tartani, maguk a lázadók sem képesek erre. Mint szintén Szerb Antal mondja, ha →Petőfi visszatér a szabadságharc után: idegen ember egy idegen világban.
Halál – Nagy téma az irodalomban, s ez feledteti, hogy sokan meg is élik. „Ezt én tudom - mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kinált, / Hogy ittam volna inkább a halált!” Ebből a négy sorból lehetetlen nem kihallani a kétségbeesés hitelességét. Mint minden szenvedélyes ember, →Petőfi is a halálnál előszobázott.
Helység – Ebben tömörül minden, ami nevetséges és mulatságos, és ennek van kalapácsa. →Petőfi kiválasztott egy fiktív ~-et, és úgy népesítette be, hogy meg lehessen írni az egyik legjobb magyar drámát (Láng Zsolt például így tartja számon, joggal.) Aki békés, azért, aki dühöng, azért, aki pedig szemérmetes, azért karikatúra. Mint az Arany Lacinak-ból és az Úti levelek-ből kiderül, →Petőfi az egyik legnagyobb magyar humorista, jókedve és pimaszsága révén.
Júlia – Költészetünk híres asszonya, aki →Petőfi fejfájára sötét lobogóul. Ezért többen megrótták, nem gondolván arra, hogy bár sokan élnek a →halálnak, ez nem mindenki számára kedves foglalatosság, és hogy egy emlékkönyvvel nem lehet élni. Nem beszélve arról, hogy egy asszony – egyéniség, nem férjének szkennelt másolata. A hozzá írt verseket bizonyára jó néven vette, de ettől még élni akart, amikor legendás férje (számára: egy ember) meghalt. Azt hiszem, sokan éppen ezt nem értik: hogy ember volt →Petőfi is, ~ is. A régieket értem, hiszen egy →kortárs mindig túl közel van, a maiakat egyáltalán nem.
Kortárs – Sok senki ürügye a halhatatlanságra, hogy ismerhetett egy igazi tehetséget. A szabadságharc kavargásában mindenki mindenkivel találkozott, és utólag büszkélkedhetett azzal, hogy ismerte →Petőfit. Mint ahogy később sok senki stilizálhatja magát annak a képébe, aki felismeri a szép verset, hiszen az olyan, mintha →Petőfi írta volna, éppen ezzel bizonyítva, hogy semmit nem értett meg a →zseniből, aki soha nem éppen olyan.
Lázadó - Olyan ember, aki nem bír békében lenni. Ha minden jól van, el van veszve. Ha mégsem lehet tenni semmit, ő tesz. Konfliktuskereső és -találó. Egy kicsit boldog, de aztán ismét belemegy a világszabadságba. Valami magasabb eszmények hajtják, vagyis a nyugtalansága.
Morzsa – Legendás kutya, akiről sokan nem gondolják, hogy pontosan úgy viselkedik, mint minden házikutya, mélységesen különbözik viszont a mi ölebeinktől. Falusi házat kell elképzelnünk, ahol még tyúkok is kotyognak, ahol jellegzetes a szag, ahol a család egészen mást jelent, mint manapság. Ezt nem valami konzervatív rögzöttségből mondom, hanem, hogy tudjuk, miről beszélünk. Morzsa inkább Frakk, mint Hudson nyomozó Rexe, aki pizzát vagy tortát zabál.
Petőfi – Nemzeti legenda. Költő is volt, meg erkölcsi példakép is lett, s ezzel örökre megfertőzte a magyar irodalmi gondolkodást. Az ember váltig magyarázhatja, hogy a tehetség kiszámíthatatlan, következésképpen semmilyen kontrollt nem gyakorolhatunk fölötte, s ha mégis, akkor eltűnik, s akkor meg azért nem lehet összefüggésekről karattyolni: mindig megkapod, hogy a tehetség erkölcsös. Ha mégsem az, akkor elmagyarázzák, hogy miért az mégis. Egyszerűen csodálatos.
Petrovics - A nagy magyar költő igazi neve. Mélymagyarok szerint nem is lehetett más, ők Arghezi anyját is arra szokták felhozni. Nem értik, hogy döntés és szerencse, vagy a Verzáék Vicája kell mindenhez. Valaki kiválaszt valamire, és mi betöltjük.
Ezt, az életét azonban éppoly butaság megkérdőjelezni, mint azon vívódni, hogy a vértanúk között hány volt a magyar. Talán egyszerűen azt kellene mondani: →Petőfi ~ volt, ~ pedig →Petőfi.
Természet – „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Jaj, hát egyik sem. De a ~-et „tárgyazó” versei tényleg remekek A Tisza címűtől Az Alföldön át az Itt van az ősz, itt van újra címűig. Együtt lélegzett a témáival, bármelyek is lettek volna azok, és bármilyen fancsaliaknak tűnnének is ma. Hogy valaki egy dombon ül, ez ma már nem tűnik olyan páratlan költőiségnek. Számára azonban úgy tűnt, és meg is csinálta.
Zseni – →Petőfivel kezdődik a magyar ~, bár hogy mit is jelent, azt senki nem tudja. Egy ideig azt hittem, a fiatalsággal van összefüggésben, de hát Goethe is ~ volt, ő meg sokáig hasogatta a női szívfalakat. Talán, hogy valakinek könnyen adatik a vers, ott van, el se kezdte, és már vers? Ez már inkább, bár nagyon körülbelüli meghatározás. Maradjunk mégis ennél, ha jót akarunk.
Meg valami istenáldottság. Pilinszky, akármekkora, nem tartozhat ide. Aki kínlódik, az valahol máshol van, bár a nagy vers légkörében minden eltűnik.
Irodalmi vadlovak - a 6. Látó-táborról
Amikor felkérem Fischer Botit, írná meg a Látó-tábor titkos naplóját, még nem tudom, hogy zseniális lesz. Sejtéseim vannak azért.
• Tovább olvasom »
Volt-e értelme? - Lőrincz Gyuszi halálára
El nem tudom mondani... Ahogy az ember öregszik, egyre több mondatot kell ezzel kezdenie.
• Tovább olvasom »