A szívós baktató - Kántor Lajos halálára
Ültünk a Dávid Ferenc utcában egy kocsmában valamilyen kulturális rendezvény után, töltök neked, mondtam, akkor én meg neked, mondta ő. Keresztbe töltöttünk. Meg arra is emlékszem, hogy leült közénk a Krónika bemutatkozó estjén a kolozsvári színházban.
Volt benne valami kifogyhatatlan érdeklődés. Mindenütt ott volt, ahol csak tehette (legutóbb a Lélekcsönd kolozsvári második előadásán találkoztunk, a beszélgetésen is ott maradt), mindent és mindenkit kíváncsian követett, büszkén emlegette és írta sokszor, ki mindenki fordult meg a lakásában, és ki mindenkivel találkozott. Bizonyos értelemben a találkozások embere volt.
Gyermekkoromban, ha fociztunk, gyakran átrúgtuk a labdát a garázson, és hozzájuk mentünk elkérni. Akkoriban persze nem tudtam, kihez megyünk, de később rájöttem, az ő kertjében szállt alá a labda, az ő felesége és fiai jöttek elő, vagy éppen ő.
A Korunk szerkesztőségében, a vonaton Pest és Kolozsvár között, a buszon Kolozsvár és Strasbourg között és visszafelé, náluk, a Minervánál, a színházban, a könyvhéten, a Kolozsvár Társaságnál. Sok Lajos kísérte végig az életemet, illetve sok helyszínen ugyanaz.
Ez az ugyanaz-ság nagyon jellemző rá, úgy érzem. Valahogy az egész és az ugyanaz embere is volt. Az egész magyar irodalomért dolgozott, mindent fontosnak érzett, köteteket, festményeket, grafikákat, folyóiratszámokat, előadásokat, galériákat, műveket, embereket. Nem véletlen, hogy a híres "Kántor—Láng"-nak ő az egyik szerzője. Majdnem negyven éven át ismertem, az alatt az idő alatt sem az arca, sem a gesztusai, sem a tonzúrája nem változott tulajdonképpen; a tartása sem, az enyhén görnyedt, szívós baktatás. Átbaktatott diktatúrán, demokrácián, mindenen.
Sokaknak még ma is gondot okoz összeegyeztetni a kultúrát a marketinggel — a Korunk rögtön a forradalom után kitalálta a Sajtófókuszt, a Magropresst, Kántor kuratóriumokban vállalt szerepet, s ez, bár nem mindig lehetett rokonszenves, a folyóiratnak és a kiadónak nagyon is hasznos volt. Én személy szerint is hálás vagyok, hogy a Komp-Press egy idő után átvette a Prospero könyvei című színházi sorozat megjelentetését.
Középen akart maradni, de nem követte el azt a hibát, hogy a közép kedvéért mentegesse a minősíthetetlen dolgokat. Ahogy én emlékszem, elfogultságai ellenére véleménye többnyire kiegyensúlyozott és indokolt volt. Ebben az egyre súlyosodó zelótaságban hiteles kivételnek éreztem.
Ne aggódj, Lajos! Majd töltünk még.
A porszemek hallgatnak - a tabuk működéséről
"Feddhetetlenséged vérszomjas" — olvasom Bulat Okudzsava Dilettánsok utazása című regényében. Mint elvált ember, mélyen meg tudom érteni azt a herceget, aki ezt gondolja a nővéréről.
• Tovább olvasom »Mi baj van Istennel?
Tisztában vagyok a kérdés provokáló élével. De gondoljuk meg: ha a hozzá való viszonyulással baj van, akkor Őt hogyan látjuk? Milyen Isten az, aki folyton haragszik, kizár, büntet? Milyen Isten az, akinek hosszú, tulajdonképpen végeérhetetlen listái vannak arról, kit nem szabad szeretni és miért? Melegek, muzulmánok, hajléktalanok, zsidók, romák, románok, arabok — már belefáradtam, de még nincs vége.
Nem vonom kétségbe a félelem jogát. A kapitalizmusnak rengeteg a vesztese; ha mélyebbre nézünk, akkor tulajdonképpen mindenki az, hiszen aki luxusautóban ül, az sem vezet nyugodtan, hanem ezer beszélgetést bonyolít le, és vágyik az egyértelműségre. A bizonytalanság a génjeinkbe épült. A menekültválság sem nyugtatja meg az embert. A világ ellenséges. Más kérdés, hogy elég régóta az.
Azt azonban már igencsak furcsállom, hogy milyen könnyen elhallgattatja a lelkiismeret szavát a leghívőbb keresztény is, vagy meg sem szólal benne. Nincs egy szemernyi kételye sem, kérdése, árnyalása, szégyene. Etnikai vagy szexuális hovatartozás, szociális állapot, vallás, bőrszín — minden jó, csak gyűlöljünk egy kicsit. Akárhogy is, nem hiszem, hogy ez rendben van így. Idézhetnek akármit a Bibliából, nem hiszem, hogy ez Jézus szellemében fogant. Ma, amikor a kereszténység emlegetése valamiféle lelki vitézkötésnek számít, ez különösen felkavaró.
Azt is érdemes belátni, hogy nincs diktatúrahelyzet, amikor az ember a kényszer hatása alatt mondja, amit mond, szemben a kihallgatótiszttel, a poloskáktól vagy a besúgóktól való félelmében, ilyen vagy amolyan zsarolások között, amikor az államtól függ minden, tőlünk pedig semmi. Akkor sem egészen így volt, mégis sokkal többet lehetett másra fogni, és gyakran joggal.
Most mindent Istenre fognak, inkább ezt érzem. Az ember, aki Felé küszködik, borzadva torpan meg a félúton. Lelkészek, püspökök, és főleg magukat hívőknek mondók tömege gyűlöl habzó szájjal valakit. Mivé lettünk?
De hát Isten képe nem független attól, amit a lelkünkben gyúrunk belőle. Ne mondja nekem senki, hogy Tartuffe Istene nem a Tartuffe-é, és nem hagy jóvá bármit. És elég rég nem láttam ennyi Tartuffe-öt egy léleknégyzetméreten.
Megjegyzés: a plakátot Hodgyai István tervezte.
Ui.: A legnagyobb tisztelettel és szeretettel kérek mindenkit, ne soroljon olyanokat, akiket ő "igaz kereszténynek" tart. Ilyeneket én is tudok, kétségbeesésem mélyén sorolom a nevüket, mint ahogy a bárányokat számolja az ember, ha el szeretne aludni. A bejegyzésem arról szól, hogy jelenség szerűen ez látszik, ezt érzem, és nem hiszem, hogy egyedül lennék a benyomásommal.