Nem értem, mi ez a kereszténység elleni kereszteshadjárat, ami az utóbbi időben meg- és felerősödni látszik. Ahogy azokat sem értem, akik azt hiszik, ha Istent emlegetik, már ők maguk is rendben vannak, úgy azokat sem, akik abban ringatják magukat, hogy a kereszténység az oka minden rossznak. Minden rossz, semmi se jó, a pápa is csak hülyeségeket beszél (szerintem pedig remek pápa).
Számtalanszor megírtam már, mennyire gyűlölöm a képmutatást, vagy azt, amikor a szertartásokkal akarják elvitetni a hitet, mint valami balhét, ahogy számtalanszor azt is, hogy jobban örülnék, ha az egyház intelligencia- és kreativitáshányadosa nagyobb lenne. És annak is, ha valaki nem úgy próbálná Európát megvédeni, hogy közben megfeledkezik a kereszténység szelleméről.
Persze nagy kérdés, létezik-e hit vallás és egyház nélkül, létezik-e úgy, hogy tömegesen részesüljenek belőle. Szerintem a hit nagyon egyéni, bensőséges ügy, személyes viszony azzal az Istennel, akinek a legcsodálatosabb arca Jézus.
A kereszténység azonban mégis hagyomány, tanult valami. Nem én próbálok meg hinni először (s ha próbálok, talán már hiszek is): a hitemet Pascaltól, Makkai Sándortól, Steinhardtól, Márton Árontól tanulom, de olyan "pogánytól" is, mint Marcus Aurelius. A kereszténység (kell-e ezt még magyarázni?) csodálatos lelki szerkentyű.
Számomra a kereszténység nem az ilyen vagy amolyan vallástanárok, nem az inkvizíció, nem a jámborképű gonoszok, még csak nem is a pápa. A kereszténység az a mozdulat, hogy fel tudok nézni valakire, akiről azt remélem, hogy ott van. Ez a (meglehet, abszurd) reményem nem lenne, ha a kereszténységet nem találták volna ki. Ahogy nem töprenghetnék el az abszolút áldozat, a szelíd hagyományellenesség vagy a fájdalmas anya fölött sem.
"Mintha a melegkérdés lenne a legfontosabb!" — kiáltanak fel sokan. Mindenkinek a maga kérdése, válaszolhatnám. De bizonyos értelemben tényleg a legfontosabb.
"Hiába a remek zene, ha a mai ifjúság, a mai nézők jelentős része az operát szép-unalmasnak tartja. Ez egy élő műfaj, ne felejtsük el! Azokat a motívumokat, amelyeket a bibliai történet sugall, úgy fordítom át maira, hogy ha egy tizenéves srác ül be meghallgatni, akkor ne azt nézze, hogy ez nagyon távol van tőlem, hanem azt, hogy ezek az emberek akár mi is lehetnénk.
Azt, hogy egy hatalom elnyomja a kisebbséget, a világban elég sokszor lehet tapasztalni, sőt átélni is lehet. Ha valaki tényleg népvezér, és mégis elbukik, mert egy nő fortélyába, szépségébe, erotikájába beleszédül, ez is ugye átélhető. Klasszikus feldolgozásában kicsit monolitikus, mert ennél a klasszikus elképzelésnél nincs meg az életszerűség, ezért nem akartam, és kerültem is, hogy régi, festett díszletekkel, jelmezekkel játszódjon a darab. Ha Sámson úgy viselkedik, mint Che Guevara, mert hiszen tulajdonképpen egy olyan típust személyesít meg, ha Delila, aki a majdan átépített zsinagógából készült mulatónak a fő attrakciója, egy énekesnő, aki kurtizán is, érthetőbbé válik a darab."
Egyet kell értenem Korcsmáros György nyilatkozatával, s azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel. Nincs színházellenesebb jelenség, mint a muzeális előadások, melyek ott maradnak valahol az idő méhében szunnyadva vagy inkább szenderegve, és ezzel magát a művet is, melyből készültek, további szendergésre ítélik. A festett díszletek és jelmezek valóban távol állnak egy mai fiataltól, aki megszokta a gyorsaságot, a klikkelést, azt, hogy minden nem is ott van egy lépésre, hanem itt, lépés nélkül.
Camille Saint-Saëns Sámson és Delilakolozsvári előadásán a filiszteusok nácikra hajazó egyenruhában és kellékekkel vonulnak (jelmez: Amalia Judea), a díszlet (Lőrincz Gyula) a nyitó felvonásban sok vörös, oszlopok, panaszfüggöny és kalitkák, később sok vörös, dívány, aztán ismét vörös és kalitkák. A tényleg Che Guevara szerű Sámson laptopozik, a lázadó zsidó sereget az orvosnak öltözött Öreg zsidó ápolja ápolócicák segítségével, a Delila révén magukat győztesnek képzelő filiszteusok szelfiznek, Sámson végül egy titokzatos nő belopta detonátorral öngyilkos merénylősködik. Szóval tényleg vannak a mai fiataloknak szóló elemek, és érződik is, hogy mikor elevenednek meg ezek a tizenéves utalások — nem kellett messze néznem, a lyányomon le tudtam mérni a hatásukat.
Van azonban egyfajta bátortalanság. A filiszteusok roppant óvatosan ütnek vagy köpnek oda, a lázadó zsidók szintén. Leteperik a fogvatartóikat, azok mégis váratlan gyorsasággal erőre kapnak. Ha nácik, hát ne legyenek gátlásaik! Ugyanígy lehetne kevésbé stilizált az erotika (a night clubban nem finomkodnak). A modernebb világ nemcsak a jelzésekből áll: merészebb, gátlástalanabb, perverzebb is, mint a korábbiak. Ha a rendező kurtizánt akar, ne ábrázolja kikapós tanárnőnek.
A megoldás persze akkor is problematikus, ha elfogadjuk és végig csináljuk. Tud-e figyelni a főpap, ha közben jobbról-balról simogatják? Rendben, ő a keresztapa, de hát még a filmekben is kiküldik a pillangókat, amikor komoly dolgokról beszélnek.
Túlságosan erős a deus ex machina jelleg. Honnan kerül elő az a hölgy, aki a detonátort adja? Hogy kerül oda? A hajad újranőhet anélkül, hogy a diadalába bódult ellenség realizálná, de egy ilyen fegyverzetet bevinni azért kockázatos. Nem beszélve arról, hogy nem a zsidók szoktak robbantgatni, hanem az arabok.
Egyszóval: azt hiszem, a rendezőnek végig kellett volna gondolnia a modernizálási folyamatot. Egy laptop nem csinál nyarat.
Az énekesekre és a táncosokra (koreográfia: Jakab Melinda) nem lehet panasz. Balla Sándortól és Szilágyi Jánostól rég megszoktuk a remek éneklést és azt, hogy élnek a színpadon, s most meglepetten fedeztem fel Köpeczi Sándor-Attila markáns basszusát. Marius Vlad Budoiu jó tenor, most zavartan ácsorog a laptop és a szenvedély között, bár szófogadóan teszi, amire utasították. Veress Orsolya vamp lenne, ha lehetne bátrabb, szép, karakteres hangja még így is megteremti Delilát.
A Sámson és Delila nem modern volt, hanem valami furcsa átmeneti időszak gyümölcse.
Azért írok blogot, mert naplót már nem tudok. A billentyűzethez nőttem, mint korunk minden hőse. Továbbá azért, mert naplót a szó szoros értelmében úgysem tudnék. Érdektelennek tartom, hogy például mit ettem, hacsak az, amit ettem, el nem indított bennem egy futamot. Ha el, akkor megírom, mert azzal áltatom magam, hogy mást is érdekel. Ez egyébként kiderül. De tény, hogy bár író vagyok, a sok rovat ellenére még mindig maradnak bennem futamok. Scriu acest blog pentru că sunt scriitor (ce să facă un scriitor? scrie...) şi postez câteodată şi o însemnare în limba română pentru că mă interesează cultura română, omul român, situaţiunea română, Caragiale din viaţa cotidiană şi maghiarul care sunt în toate astea.
