Fogadás az értelem nevében - Deák Tamásról
"Valamikor régen — idestova már szinte negyven esztendeje — hazaérkezve az iskolából, táskámban levelet találtam. A levél elveszett, írója és a címzett még él. A levél baráti szövetségre szólította föl a címzettet, amit ő a maga részéről, szintúgy levélben, tüstént megfogadott." Ez az első mondata Szász János Deák Tamásról szóló esszéjének, melyet Gyermekkortól — férfikorig címmel közölt az Igaz Szó 1976/7. számában. A lapban egy Székely János-írás is olvasható a tiszteletére, aztán egy elbeszélés és Vasile Voiculescu verseinek tőle származó fordítása. Még fénykép is készült róla — a Deák Tamás műhelyében cím az "XY műhelyében" rovat felé vezet bennünket.
Mindenesetre engem ugyanígy keresett meg a barátom egykor (ha nem is negyven, de huszon- esztendeje), ráadásul ugyanaz, akinek a hatására most a Don Juan-t olvasom. Ettől aztán az egész jelenség felelevenedett számomra, az esszék, melyeket olyan nagy élvezettel olvastam, az anekdoták (könnyű kitalálni: szerették a nők), és egy távoli bibliográfia Horváth Andor óráján, aki a vándortémákról tartott előadást, köztük Don Juanról is.
Fotó: antikvarium.hu
Aki, mármint Don Juan, mindig is érdekelt: régen a hiúság, ma már úgy látom, a bizonytalanság miatt. Megjegyeztem Ortega y Gassetnek azt a mondatát, amely az értelmiségi örök problematizására vezeti vissza a figurát. De talán még inkább tetszik a Mozarté és a Kierkegaardé, akit érteni sem lehet, csak közelíteni hozzá.
A regény szépen bomlik ki, s engem Camus Caligulájára emlékeztet, amennyiben az is egy értelmiségi fogadás: meddig lehet az embereket megfosztani a szabadságuktól, mikor ébrednek rá, hogy ezt teszik velük, s mikor elégelik meg? Deák Don Juanja azt vágyik megérteni, hol az Isten, és miért nem büntet. Szellemi életrajzának gyújtózsinórja, hogy rajtakapja a nővérét egy pappal: azontúl bűnbe viszi a nőket, és várja, hogy Isten lesújtson.
A könyv igazi csemege, főleg látszólagos naivitásai tetszettek, például amikor a "kis női csukákat" egy ismeretlen költőnek tulajdonítja. Don Juan értelmes, kalandvágyó, és nem cinikus: mindig tudatában is van annak, amit tett, törődik is a következményeivel, és együtt is érez az áldozataival. De "magasabb céljait" követi, és így mégsem törődik velük.
Tamás Gáspár Miklós a maga csípős okosságával észreveszi, hogy ez a demokratikus ember patriarchális és dzsentri — mint ő maga, lásd kolozsvári emlékeit, műveltsége lobogtatását és azt, hogy illemszabályok megsértésén míly mélyen fel tudott háborodni. Ezt én a legnagyobb nagyrabecsülés, sőt, szeretet hangján mondom, akárcsak Deák Tamásról ő: mindenki épít egy menedéket magának.
https://magyaradas.ro/m-archivum/1211-in-memoriam-deak-tamas
Deák Tamás, mint Szász Jánostól tudjuk, zongorázott és nyelveket beszélt. Így már jobban érti az ember, miért írt olyan remek esszéket Borgesről, Montherlant-ról, Dosztojevszkijről, Lampedusáról és másokról. Zsidó származású volt, és ugyancsak Szász János írja, hogy többször "lepofozták" őket a villamosról, szóval a határokról is lehetett tapasztalata, a fájdalomról és a kirekesztésről. Eleganciája (otthon is nyakkendőt és öltönyt viselt), úriembersége, zárkózottsága (erről Székely János beszél) védekezés is lehetett. "Honnan reméljünk magyarázatot, amikor nem tudjuk, mi az, amiben hiszünk? Az értelem vergődése kietlenebb, mint a léleké, és nincs hova fellebeznünk vele." Don Juan képzelt sorain átcsap a személyesség forrósága.
Korán halt meg, 1986-ban. Időnként szinte hideglelősen reszketve teszem fel magamnak a kérdést: mi lett volna, ha életben marad? Már sohasem fogjuk megtudni, és mint ő maga mondja, válaszért sincs hova fordulnunk.
Mélységből kiált - Salat Lehel Sopsits Árpád-estjéről
Legalább háromféle versmondó van. Az egyik a közösség ügyében jár, klasszikusokat terjeszt, egy pedagógiai éthosz nevében működik. A másik úgy képzeli, ő a legfontosabb, fontosabb magánál a költőnél is, akinek a verseit ordítja zokogva. A harmadik teljesen átadja magát a versnek, miközben — hiszen művész — teljesen mégsem adhatja át magát neki, arány- és formaérzék, erő ahhoz, hogy engedje vágtatni a lovat, de ahhoz is, hogy fékezze: minderre szüksége van.
Fotó: Miskolci Nemzeti Színház
"Barátaim! / Egy újabb, felettébb kalandos, bátorságot igénylő benső utazásra, repülésre hívlak benneteket." — Salat Lehel így hív az estjére. Mert ő valóban mindig feszült, szembenézős, karcoló verseket válogat, sorrendbe teszi őket, díszletet és zenét keres hozzájuk. Valójában: embereket keres maga mellé. Sopsits Árpád, Zságer-Varga Ákos, Hajdufi Péter így kerül együvé egy felkavaró előadáson.
Mindig valahonnan a mélyből kiált az a szereplő, akit Salat Lehel jelenít meg. Mint a művészetekben mindig, itt is olcsó volna Salat Lehellel, a civillel azonosítani mindazt, amit szövegben, zenében, videóban elmond. Itt az a valaki beszél, akire Salat Lehel a verseken keresztül, a versek segítségével talált rá, s akit ezeknek a műveknek a révén szólaltat meg.
Teljesen fekete, mindenesetre sötét inkább, mint világos, illetve csak testének kivillanó részei világítanak. Mint a Lélekcsöndben, az Átmeneti gyermekben is a semmibe vetett embert látjuk, s ezt nem valamiféle egzisztencialista sznobéria mondatja velem, hanem mert ezt érzem, ahogy kiválik a színpad fény- és árnyékpöszlékes ködéből, és megszólal. Az arca éles, a mimikája törött, a hangja recseg. Fájdalom van ebben az estben nagyon sok, és a szavakban reménytelen magány.
"és felzúdulnak a napsárga buldózerek / s repednek májak tüdők koszorúerek // rám szól a kedves / „fogd már be kicsit / süt a nap baszd meg / észre sem veszed / csak azok a sárga / kibaszott buldózerek” // s repednek májak tüdők koszorúerek / és felzúdulnak a napsárga buldózerek // s én beleégek / a bizonytalan jelenből / a bizonytalan jövőbe" Nem szívesen idézek, mert az est csak egészében érvényes, egyben, tömören és töményen, de a hangulatot mégis kellene érzékeltetnem. Mint a beszélő szálkák, úgy ragadnak be ezek a sorok is a köröm alá, úgy mondja őket Salat Lehel is, úgy szúr a zene is, úgy tép a videó.
Ha a közösségnek dolgozunk, az, hogy valamit megfogalmaztunk, máris örömmel tölthet el. Ha a hiúságunknak, akkor azért csiszolunk, hogy minél fénylőbbek legyünk. De ha magunkat keressük, nem hazudhatunk, és Salat Lehel féktelenül, noha művészi eszközökkel őszinte Sopsits Árpád révén.
Az Átmeneti gyermek cseppet sem átmeneti művészet.
Félelemkatalógus - a pedofilok ügyéről
Ebben az egészben, ahogy sokan viszonyulnak a pedofil-botrányhoz, többféle félelmet érzek. Az első talán a hit félelme, ti. hogy akiben hiszünk, az nem lehet bűnös, következésképpen, ha a számunkra rokonszenves rendszer köztársasági elnöke tévedett, akkor: nem tévedhetett. Ez aztán összekapcsolódik a különféle összeesküvés-elméletekkel, melyek szerint senki nem bűnös, ezt csak a rongy ellenzék állítja, illetve a mifelénk még mindig népszerű műveltség = erkölcs egyenlettel; olyan bejegyzést is láttam már, hogy Novák Katalin valamikor Mécs Lászlót szavalt, lemondása tehát elfogadhatatlan.
Külön kell említeni az imaláncok jelenségét. Ez a vallás mindig meglévő porhintési potenciálja. Együtt imádkozunk, s akkor azt hisszük, minden bűn eltűnik. Azzal áltatjuk magunkat, hogy így az áldozatok is jól járnak, a bűnösök is, és főleg mi: imaláncra mentünk, bűnösök tehát semmilyen értelemben nem lehetünk. Hogy az áldozatoknak egy ima annyi, mint holt lovon a patkó, hiszen bántalmazták őket, gyógyulásuk évekig tart majd, és nem "múlik el", mint egy gyomorfájás, az senkit nem érdekel. Annál inkább viszont az, hogy így jól eggyémossuk a bűnöst az áldozattal, és Krisztusnak képzeljük magunkat.
A másik az iszapos patriarchátus félelme. Olyan jól megvoltunk annyi ideig azokkal a közhelyekkel, miszerint "ha a gyermek rendesen viselkedik, nem történhet semmi baja", "aki tisztességes, annak nincs mitől félnie", "a felnőtteknek fogadj szót, kisfiam", "egy férfi nem sír", vagyis ezekkel a felülről-lefelé közhelyekkel, hogy most teljes mértékben meg vagyunk lepődve, ha bebizonyosodik, mennyire üresek voltak. De még mindig nagy a kapálódzás, Bedő Imrét hívják meg, hogy mondja már el, milyenek a férfiak, és ezzel szemben milyenek a nők. A "szemben" nagy szerepet játszik a szemléletben.
A harmadik a többség félelme. Sokan hörögnek, hogy "minden filmben kell lennie egy melegnek", s ha az ember "kiszámolja", még mindig nem az a normális, ha a normálisat a többséggel azonosítjuk. Szóval egyáltalán nem kellene félni, de rettegnek. Bizonyára úgy érzik, megváltozott, sőt, összeomlott a világ, holott inkább csak változik, de még messze van a megváltozástól.
Ha a hit egy bűntelen mi-ben nyilvánul meg, akkor a pedofilok nem ennek a mi-nek a része: íme, a bűntelen közösség visszaüt: nem engedi meg, hogy a bűnről a maga konkrétságában beszéljünk, úgy, mint ami minden közösségben előfordulhat, hiszen másként nem is beszélhetünk kereszténységről.
Talán az is szerepet játszik, hogy a vallás maga egy felülről-lefelé világ sokak szemében. Jézus neve szépen hangzik, de az a "mellett-ség", amelyet hirdetett, nem sok szívbe lopakodott be. A felháborodott rettegők népe militárisan képzeli ezt is: fent Isten dörög, lent a bűnösök bűnhődnek. Vagyis ők, nem mi.
Nagyjából, azt hiszem, ennyiben foglalható össze az, hogy sokak előtt miért nem világos ma sem, miért bűn a pedofília, és miért kellene lemondania azoknak, akik ezt nem értik, holott korábban folyton úgy beszéltek, mintha értenék.