Hazamenni, falba verni - A magyarországi értelmiségiről
"Műveltségem volt, szociokulturális identitásom viszont nem: budai voltam, de nem keresztény-közép, liberális voltam a nélkül, hogy a ballib politikai formációkat vonzónak találtam volna, irtóztam a népiektől (majd egyszer részletesen elmondom, miért), de az urbánusokkal sem tudtam azonosulni (majd ezt is elmondom), otthon meg egyáltalán sehol nem éreztem magam (ez meg aztán pláne hosszú történet, és részben el is mondtam)." Azt hiszem, már ebből a passzusból is kiderül, mennyire pontosan-szomorú, kiábrándultan-szép Péterfy Gergely cikke, mely arról szól, ha jól értem, hogy miért veszett ki a Fidesz körüli értelmiség, miért maradtak "a Fekete György és Kerényi Imre típusú zombik", és hogyan lett ároktalan az árok.
Én viszont azon töprengek, miért lett ez egyáltalán? Miért lett az árok? Miért örökölte, és miért fejlesztette a magyarországi társadalom az árok modelljét, és miért fogadta el az értelmiségi ezt a modellt? Vagy minek nevezzem: jobb szó nincsen, az "értelmiségit" viszont, bár egykor én is szívesen használtam, mára gyomorból utálom. Miért fogadták el az olyan emberek, akik szeretnek gondolkodni, és tudják, hogy a gondolkodás nem megfelelés, nem igazodás, nem kacsintgatás, hanem kaland: magad sem tudhatod, hol lyukadsz ki. Az ember gondol valamit a világról, de hajlandó belátni, ha tévedett, és főleg, hogy az emberek nem elvek, és soha nem olyan elvágólagosak, mint az elvek. Ionesco példája lebeg előttem, aki a második világháborút követően szomorúan megbocsátott az egyik levelében Eliadénak és Ciorannak: nagy bűnösök, de ők az én ifjúságom, írta, kivel beszélgethetnék. Ezt a példát kellene követni a mindenkori jelenben, vagyis inkább előleg, mint utólag.
Miért örökölte ez a vívódó halmaz, ha mint az idézetből is kiderül, éppen a Péterfyék családja egészen más? Most nem találom az interjút, de emlékszem, amikor Péterfy Bori elmondta, bár a Krétakörben dolgozott, a családban elfogadták. Mikroszinten tehát létezett és remélem, gondolom, még mindig létezik olyan mag, amelyben nincsenek árkok, és ez nem a moslék békéje, hanem a vállalt véleménykülönbségé.
Miért vannak olyan kevesen középen, elfogulatlanul, tárgyilagosan? Miért a gyűlölet vagy az indulat ég az agyakban és a tekintetekben? Nem a zombikról beszélek, azoknak teljesen mindegy, hanem a többiekről. Miért nézik a Fidesz körülieket, azok pedig a többieket? Miért van mindenki az árkokban, még ha meg is szűntek? Persze könnyű elhinni, hogy tökéletesek vagyunk, de ha van valamilyen szerepe egy vívódónak, az éppen az, hogy ne higgye el, annak ellenére, hogy könnyű elhinni.
Nem a szeretetről beszélek, abban az értelemben, ahogy egy ismerősöm fogalmazott: a szeráfi zenéről. Semmi sem áll tőlem távolabb, mint a szeráfi zene (mint Péterfy egy másikat, én ezt a képzavart vállalom). Az ember dühbe gurul, kiabál, csapkod, odaüt. De aztán hazamegy, és a falba veri a fejét. A kortárs magyarországi értelmiség úgy néz ki, mintha soha nem menne haza.
De ne higgyük, hogy a falba csak a más fejét lehet beleverni! A fal roppant demokratikus.
"Ahogy csak jövöget magának..." - húsvéti élmény
Magyar húsvétkor román nyelvű kötetemet mutattam be.
Hogy ezt megtehessem, ahhoz egy könyvesboltnak kellett rendelnie belőle, mert a tiszteletpéldányaim elfogyának már, a Polirom meg nem küldhet csak úgy a Szépművészeti Múzeumnak, március közepén a Pilvax helyett tehát a Bookstoryba sétáltam, kértem, rendeljenek tízet, ők rendeltek tizenegyet, és elkértek 1oo lejnyi garanciát, minden sínen volt tehát, mint a PRO TV hírek.
Tegnap bementünk értük a könyvesboltba, ahol nem az a srác volt, akivel addig beszéltem, és aki nő volt, hanem egy másik, aki semmiről semmit nem tudott, viszont biztosított róla, hogy elolvassa a Képmutatók kézikönyvét, hátha rájön, hogyan kell viselkednie. Borostás, téveteg szemű fiatalember volt, és láttam a szemén, hogy van humora. Én azonban pontos akartam lenni, kérdeztem, mikor vigyem vissza a maradékot, vagy ne vigyem, vagy hogy legyen, mire ő: "Cum vă vine dumneavoastră", tárta szét lazán a karját, és ebbe a mozdulatba mindent beleértettem, ami majd megvigasztal, ha netalán alig vásárolnak könyvet (és lőn netalán).
Ennél jobb már csak az volt, hogy édesanyámnál üldögélve a bukott királyok trónján, látom, Szegő András, aki újságírói karrierjét a női lábak bámulgatására építette, a Nők Lapjában remek interjút közöl Esterházy Péterrel, nem önmagának köszönhetően, és Esterházy többek közt azt mondja, "a könnyedség mindig sokba' van". Azt hiszem, ez a könyvárus mesélhetne erről...
Ellenminden
Két ellentétes irányultságú áramlatot figyelek mostanság: az ellensötétet és az ellenkacagást. "Túl sötét!", hallom itt és ott, magyarul és románul, éjjel és nappal, és azon töprengek, aki így kiált fel, ugyan mit keres a művészetben, és hogy vajon az az óhaj, minden legyen világos, nem a diktatúrának a sötétnél is sötétebb örökségéhez tartozik-e. Emlékszünk még, hogy a "dekadens" jelzőre egész vádiratokat lehetett építeni...
Aztán itt a másik, szintén szép emlékű jelző, a "léha". Ez az, ami gúnyolódik szomorú emberi, mi több, kisebbségi sorsunkon. Titokban a kacagás ellensége is el-elmosolyogja magát, a művésznek azonban nem engedélyezi az ilyesmit. A művész zokogjon!
Nyilvánvaló, hogy a sötétnek éppúgy, mint a léhának, megvannak a maga túlzásai, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik is non grata lenne a művészetben. Aki sem Goyával, sem Hraballal nem tud mit kezdeni, annak nagyon szomorú élete lehet...