Akinek vers jár az eszében - a ZRWK rajzversenyéről és a Költészet Világnapjáról
"Milyen vers jár az eszedben?" Ezt a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban láttam az egyik rajzon, mely a Noémi szervezte versenyre készült. A kiírásban az szerepelt: rajzold meg Petőfi Sándor Facebook-profilját, és az egyik szemfüles gyerkőc többek között ezt írta a profilra.
De volt Petőfi motorbiciklin, Petőfi lájkokkal körülvéve, Petőfi, illetve Megyeri kiborult tintásüvege, Petőfi minden oldalról. Volt nagy sötétség, melyben csak a magyar zászló világított. A gyerekek fantáziája volt, a gyerekeké, és persze a tanároké, akik engedték, hadd szálljon a fantáziájuk, és elmagyarázták a rajzolás szabályait.
Ma, a Költészet Világnapján örömmel gondolok erre a tegnapi versenyre. Egy nagy költő kapcsán lódult meg a képzelet, és ha máskor nem is, két órára költő lett minden gyermek. Azt hiszem, ha a vers egyik lehetséges meghatározása az, amit egy másik nagy Sándor, Kányádi gyűjtött: "a vers az, amit mondani kell", a költő meghatározása az lehetne: "akinek vers jár az eszében". A költészet pedig az az áram, melynek révén a vers közlekedik.
A nagyfülű remekmű - a Gettómilliomosról
Egy klisé nevetséges, száz klisé megható — írja Eco a Casablancáról, és talán a Gettómilliomos kapcsán is ezért érzi az ember, hogy semmit nem használnak addigi rögzültségei. De hát végül is ez a remekmű mértéke, nem? Ha ugyanolyan nyugodtan mondjuk, hogy giccs, mint azelőtt, akkor nem remekmű.
Mert van itt minden: nyomor a legmélyéről, kitartás a legvégsőkig, szerelem az égboltig és a visszaúton, legyőzött sors, indiai börtön, ahol elektrosokkal könyörgik ki a gyanúsítottból az igazságot, testvéri szeretet, melyet semmi sem csorbít.
Annak, hogy mégsem giccs, az egyik oka éppen India lehet. Távoli embereknek úgy is szabad szeretniük, ahogy egy amerikainak vagy egy európainak nem, mert fogalmunk sincs, milyen nyomor az, melyben felcicomázott istenek nevében gyilkolnak, vagy milyen érzés a fabudi gödrébe ugrani, s úgy rohanni az ünnepelt filmsztárhoz, hogy autogramot adjon.
A másik ok a remek forgatókönyv. A Legyen Ön is milliomos indiai változatát vetítik, Jamal Malik válaszolgat, közben meg a börtönben van, ahol arról faggatják, hogyan nyert. A nyomor mindig gyanakvó, mindenütt a világon. A fiú története a játék folyamatába ágyazódik, amikor végre újra megtalálja gyermekkori szerelmét, akkor a Legyen Ön is milliomos megy a tévében, és ennek köszönhetően nem azok a mondatok hangzanak el, melyek a leghajmeresztőbb rózsahabban elhangzanának, és hálistennek nem szeretkeznek egyet a találkozás örömére, mint a Fiatal és nyugtalan 6587. részében.
A harmadik ok a kiváló rendezés és a nem kevésbé kiváló színészek. Dev Patel ártatlan, nagyfülű konoksága. Anil Kapoor szakállsimogató vágóistvánsága. Freida Pinto sebzett szüzessége. És Danny Boyle, akinek köszönhetően semmi sem túl.
A Gettómilliomos azért is olyan, mint a Casablanca, mert az ember nem szégyelli, hogy elszorul a torka. Csak azt, hogy neki hét év kell, amíg felfedez egy ilyen filmet.
Ilyenkorvan tűzhínárok - Palocsay Zsigmond kötetéről
"Tavaszi szél vizet áraszt. Minden víz megárad tavaszkor. Gondolom, Afrikában és az eszkimóknál is történik valami ilyenkor. Történt valami: »ilyenkorvan«. — Itt állok újra a kétvízközi hídon, és szokásom szerint egyet gondolok — magamnak mást mondok —, dagad a Szamosunk — azért is lepillantok — "
Aki ismeri Palocsay Zsigmond stílusát, az sejti már, hogy tőle idéztem. Pontosabban a Tűzhínárok című kötetből, mely tavalyelőtt jelent meg, és olyan prózákat tartalmaz, melyek folyóiratokban láttak napvilágot, vagy éppen kéziratban maradtak.
Prózákat? Palocsaykat, mondanám inkább, sőt még inkább: Zsigákat. Annyira személyesek ezek az írások a megírt emlékeket és a stílust illetően egyaránt, hogy kár is lenne másként mondani. Valaki monopoltífuszban hal meg, egy kérdés lélekkaparó, egy ember "a semmihez közelebb szelídedett" — ezek mind zsigaságok, akárcsak, hogy messzire ne menjünk, a "tűzhínárok" szólelemény.
De minden lelemény, mégsem fárasztó. A Palocsay-költészetből ismert növénynevek és kertészeti fogalmak, a szintén onnan ismert gondolatjelek között minden sajátos és egyéni, és elönti az olvasót az érzés, hogy ez az ember csak így mondhatja el emlékeit is — innen az a benyomás, hogy teljesen mindegy, versnek vagy prózának nevezzük-e ki ezt a kötetet.
Borháncs, Györgyfalvi negyed, Hóstát, Széchenyi tér. Kevés olyan szerző akad, akinek ennyire elhiszem, hogy elveszett egy város. A nosztalgia valahogy annyira emberi: "...integető jobbomat lesi a »Mayer-grill«: a kipofozott cigánykocsma —————— Kokas, Vattás — főhangászok. A monopoltífuszban elhunyt gitárművész: Berci, Viski bácsi, Gyula bácsi. Nickey, Csicsorás: törzsvendégek. Gebula, hampiri-tyütyü; monplő édessel, monplő tisztán! ———— Ágyő, cafkák, Hamuripőkék ————" Itt egy világ van, és ebből megérzi az olvasó, hogy egy világ volt.
A nyelvvel való kísérletezés, a merészség és a színvonal — Szilágyi Domokos barátja nem volt méltatlan a barátjához, sőt, Szisz sem Zsigához. Ez, a barátság és a kölcsönös megbecsülés egyébként a De profundis clamavi című, "Palocsay Zsigának" ajánlott versen is érződik.
Egyed Péter előszava abból fakad, amiből Kántor László fotója: hogy rápillantottak erre az emberre, és látták is, amit néztek. Szerintem kevésbé sikerültek Sipos László rajzai: valahogy jóval konzervatívabban absztraktok, mint amilyeneket ezek a tűzhínárok érdemelnének.