Ahol lakom veled - Demény Attila 60. születésnapjára
„Nem vagy az XY rokona?” Évekig üldöztek híres névrokonaim: Lajos és Attila. A történésszel sajnos soha nem találkozhattam, a zeneszerzővel barátok lettünk hálistennek, könyv is készül róla.
Úgy vagyunk barátok, hogy sok a vita közöttünk. Ő úgy gondolja, Mozarthoz hűnek kell lenni, én a bátorságban vagy éppenséggel a vakmerőségben látom a hűség értelmét. Ő úgy érzi, a műveltség leromlott; én úgy látom, nincs „műveltség”, csak emberek vannak. Ő jobban megszokta a színház lazaságát, én ebből a szempontból merevebb vagyok.
A viták azonban nem érintik a lényeget: hogy várom a találkozásokat és a beszélgetéseket. És imádom a humorát. „Én itten lábatlankodom” – mondta legutóbb, és csak néhány ember tudja, milyen morbid önhumor van ebben a poénban.
Ezzel a humorral rendezte meg azt a Székely fonót, mely sok harisnyás lelkűben (ez itt nem macsó vicc) verte ki a biztosítékot. Akkor még ő is vakmerő volt? Vagy egészen másként értjük a vakmerőséget?
Nem tudom, csak azt, hogy ha konyakot iszik, és szőlőt csipeget hozzá, akkor minden köd meghasad. Hogy bár olykor bosszant keleti kedélye, kreativitása és okossága mindig kibékít. Hogy szeretem azt a kézmozdulatát, mellyel meg akar magyarázni valamit. Hogy szép a keze. Hogy bár szenvedélyes, volt már rá példa, hogy sikerült meggyőznöm. Hogy ha ő beszél Ligetiről vagy Kurtágról, rögtön kortárs zeneszerző szeretnék lenni, lehetőleg persze magyar. Hogy ő fedeztette fel velem a Bizottságot, mikor azt idézte: „Őrjítő ez a lakótelep, ahol lakom veled…”
Bizottság és Kodály – azt hiszem, ez a bátorság, mert ez a személyesség. Rendező, zeneszerző, Örkény- és Orwell-operák írója? Egy hatvan éves ember, aki nem több és nem kevesebb, mint ő maga: Demény Attila.
A lélekrokonom.
Mindenre lecsap a ceruzája - Károlyi Csaba kritikakötetéről
Számomra mindig is részben félelmetes, részben csodálatra méltó, ha valaki egy könyv minden részletét tudja követni, és a rejtélyt mégis megőrzi, mégis tud örülni a tehetségnek. Károlyi Csaba pedig ilyen kritikus: mindenre lecsap a ceruzája, jóra és rosszra egyaránt. Recenzióiban csak úgy villognak az oldalszámok, az előre- és visszautalások, Rakovszky, Krasznahorkai, Závada és a többiek reszkethetnek önnön ellentmondásaiktól. Az ÉS kritikusa nem kegyelmez, kíméletlen örömmel szereti Nádast éppúgy, mint Láng Zsoltot, és a szeretet nem homályosítja el a tisztánlátását.
A február 19-i Látó-esten kiderült, amit sejthettünk: Károlyi a regényt szereti, azt tartja a műfajok királynőjének. Mint Kundera, csak teljesen önállóan. "Én még ilyen regényt nem olvastam. Sok minden megtörtént már az európai regény történetében Cervantes és Fielding, Stendhal és Tolsztoj, Musil és Proust óta, de ilyen regényszerkezettel és regényfilozófiával én legalábbis még nem találkoztam." — írja Nádas Péter Párhuzamos történetekjéről (59.), és ebből kiderül, hogy lelkendezni is tud (Nádassal kapcsolatban gyakran), meg az is, hogy a stílusa közelít az élő beszédéhez. Károlyi nem gondolja, hogy irodalmat csak az tud értelmezni, aki lenézi az írókat (emlékszem, egyszer láttam egy Ottlikról szóló műsort, ahol néhány csámcsogó irodalomtudós halhatatlanabbnak érezte magát, mint az Iskola... szerzője), sőt azt sem, hogy a komolyság egyenlő az érthetetlenséggel. Számára a lankadatlan ceruza a komolyság, és ennél a komolyságnál nem hajlandó kisebb alázatra. Ez az aprólékosság, ez a módszeresség teszi hitelessé a rajongást. Aki a hibákat is meglátja, annak joga van elengedni magát.
Károlyi Csaba mindent tud, legalábbis a magyar prózáról. Tudja, ki honnan, ki mikor, kivel. "Klasszika-filológusnak készült. A római szépségápolásról írta a doktori disszertációját" — tudjuk meg Szabó Magdáról (141.), a kritikus másik nagy szerelméről egy olyan bekezdés elején, melyből csak úgy áradnak az információk. Mégsem éreztem soha, hogy a szerzőt elnyomnák az adatok, hogy éppen a lényeget ne értené a saját aláhúzásai miatt. Károlyi Csaba úgy nagy kritikus, hogy sok benne a szeretet, szemben például azokkal, akikre mindannyian tudunk egy-egy példát.
Nem lacafacázik. Petri süllyed, hát mit tehetne. A Háború és háború megoldatlan regény. Egy román hetilapban olvastam egykor, hogy az olvasó innentől Szibériáig ájulhat, ha egyszer Nabokov szerint Dosztojevszkij nem jó, akkor leírja, hogy nem jó. Debrecenig lehet ájulni, Károlyinak akkor sem tetszik a Feleségverseny.
Nagyon jól jön ez a kötet. A másfél évtizedig írt kritikák nagyot szólnak benne, összenéznek, egymásba csendülnek. Hrapka Tibor borítója ezúttal még a szokásosnál is érzékenyebb. Vízzel-hóval-füsttel teli sáncok kanyarognak egy angolparkban. ("És nem tudom, hol kéne kezdenem, / de nem halunk bele, nem ebbe, nem." — szól az Előszó Kántor Pétertől vett mottója.) És Károlyi Csaba bizonyára találna hibát Szilágyi Zsófia szerkesztői munkájában. Én nem találtam.
A kaland mint életforma
Mostanában gyakran gondolkodom Weöres Sándorról. Hogy úgy volt újító, hogy nem volt újító. Milyen egyszerű, és milyen gyakran teljesen keresztülvihetetlen. Hányan újítanak meg egy költői vagy más nyelvet, és hányan lesznek saját újításuk ügyetlen epigonjai! Akiknek ez nem sikerült, azok közül Mozart, Szilágyi Domokos, Bartók és Weöres jut eszembe.
Mi kell ehhez? Talán a gőg hiánya. A legsértettebbek mindig azok, akik úgy érzik, körülöttük forog a Föld. Weöres is tudott sértett lenni, lásd például a "Harmadik nemzedék" című versét, de tudta oda is firkantani egy ciklus fölé: Rongyszőnyeg. Vannak közöttük ilyenek és olyanok, de vállaltan ilyenolyanok: beléjük van kódolva a játék és az önirónia. Körülöttem forog a Föld? Persze-persze.
Talán nem is volt újító, csak lényében. Azért újított, mert mint Mozart, nem tehetett másként. Mert minden érdekelte, mindennel el akart játszani, minden a játékért érdekelte előbb, és csak jóval az után azért, mert ő játszott. "A síkságon / nagy a táj. / A toronynak / foga fáj. // Foga fáj, / abbizon, / a harangot / kihuzom." Fantázia és fantázia és fantázia. Nem kell a Kossuth-díj, vagy hogy a politika álszent habjai az ő szent lábait mossák. Ha kell, mert kell, akkor se fontos. A kaland a fontos. Mindig kész ő véletlen kalandra.
Talán ez is: hogy véletlen kaland. Nem azért, mintha meg akarna újítani bármit is. Nem azért, mintha ő, ő, csak ő kellene megújítson. Nem kell. A kaland kell, és jön, mert élet.