Az író ember reménye - Egyed Péter új kötetéről
"Nem ismertem személyesen Jakabos Ödönt" — ez Egyed Péter "Vajon hol fogom eltölteni ezt az éjszakát?" című írásának első félmondata. Az írás maga az Irodalmi Rosta című kötetben jelent meg, melynek alcíme: Kritikák, esszék, tanulmányok (1976—2014).
Hatalmas idő egy emberéleten belül; és hatalmas vállalkozás. Vállalkozás nemcsak az, hogy az ember olvasson és megértsen, hanem főleg az, hogy végigjárja a megértés stációit. Ehhez Egyed Péternek nemcsak filozófiai és irodalmi, hanem történelmi és egyáltalán, humán műveltsége is megvan az 1989 előtti periódusból, amikor így alakult a műveltség, pontosabban így alakították. Ahogy a jó házból való úrilányok zongorázni tanultak egykor, úgy illett egy erdélyi értelmiséginek a XX. században műveltnek lennie. Mindenféle túlzás nélkül úgy gondolom, Egyed Péter (családi és alkati okokból egyaránt) egy reneszánsz ember.
És van valami, ami még sokkal jobban lenyűgöz: a hűségnek egy egészen kivételes hőfoka. Egyed Péter hű a neveltetéséhez, a mestereihez (ezt a könyvportrét meg lehetne írni a Bretter- vagy a Méliusz-utalások szűrőjén keresztül), az idősebb barátaihoz (vagy a Palocsay- és a Panek-hálózaton át), és főleg ahhoz, amit én együttérzéssel és mélységes fájdalommal "elveszett nemzedéknek" nevezek: ahhoz a mondjuk Adonyi Nagy Máriától Mózes Attiláig tartó rajzáshoz, mely csodálatos műveket alkotott, és amely e pillanatban biológiailag és a befogadást illetően egyként süllyedni látszik.
Ebből a szempontból érzem fontosnak, mi több, tünetértékűnek a kezdetben idézett mondatot. Érdekes megfigyelni, hogy Egyed számára, aki mindent tud a filozófiai hagyományról, és aki tud is annak nyelvén beszélni (enyhe humorral: Hegelre 11, Kantra 13 hivatkozást találunk a névmutatóban), az ő számára tehát mennyire fontos a személyes ismeretség. Azt lehetne hinni, a filozófus jól elvan az elvont fogalmak világában, és Egyed Péternek a költészete sem olyan közvetlen, hogy mást lehetne sejteni (prózájával, főleg a Madonnák, porban című regényével már egészen más a helyzet), és nincs szüksége a személyességre. Holott nem is tévedhetnénk nagyobbat: Balla Zsófiától Szőcs Gézáig, Darkó Istvántól Molnár Gusztávig, Dávid Gyulától Kántor Lajosig hosszan hosszú azoknak a névsora, akiket a szerző ismert vagy ismer, és a maga távolító módján büszke is erre az ismeretségre.
Még egy megjegyzés. Elbűvölő, ahogy Egyed Péter egyrészt a régi magyar irodalomhoz, másrészt a majdnem-lektűrhöz viszonyul: mindkét területhez azzal a szeretettel, amely megszünteti ezeket az ostoba kategóriákat. Árva Bethlen Kata, Apáczai, másfelől Gulácsy és Zilahy Lajos nem kategóriák képviselői, hanem olyan valakik, akiktől tanulni lehet. Vagy ha kategóriák (mi más lenne az a Zilahy, aki olyan értékrendből és látásmódból ír, mely mára megszűnt, illetve Márai révén ábrándozunk róla), az érintettség révén az egész kategória személyessé válik.
Ami megszűnt — ez Egyed Péter kötetének egyik hívószava. Miklós Ágnes Katát és Balázs Imre Józsefet csak azért emlegeti, mert a harmadik Forrás-nemzedékről értekeztek. Miközben figyel a mai történésekre, az ő világa a tegnap, szinte azt mondanám, egzisztenciálisan is, nemcsak helyzetéből kifolyólag. Mindig szenvedélyesen érdekelte a múlt, és nemzedéke egy része belehalt abba a múltba, mely egykor az ő számára is jelen volt. Annál nagyobb szellemi erőre és nagyvonalúságra vall, hogy nem vagdalkozik, hanem elemez.
Irodalmi Rosta. A cím és a paratextus, Ady Az Idő rostájában című verse nem valami tévedhetetlen rostára utal, az arrogancia szitájára, hanem az időre, a kegyetlenre, aki úgy téved, hogy nem vonható felelősségre. Ez Adonyi Nagy Mária, Mózes Attila, Méliusz, Palocsay, és egyáltalán, az író ember reménye.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A kiáltás üressége
Valamelyik nap egy értelmes, művelt, higgadt embernél, egy zeneszerzőnél töltöttem a délutánt, s a dió- és meggypálinka szüneteiben mindenféléről beszélgettünk. Ő a Kolozsvári Magyar Napokat fanyalogta körül, mondván, a színvonal nem tart ki sokáig, lassan már boldog-boldogtalant meg kell hívni, népünnepélyt kell tartani, megszűnik a hitelesség. Nem vitatom, válaszoltam én, hogy sok senki lép fel, a Svédországban élő nyálhuszár is elzengi erdélyező hallgatóit, egy fiatal csapat azonban a Jézus Krisztus Szupersztárral készül, és én ebben látom az ilyen jellegű rendezvények értelmét: olyan energiákat mozgat meg, melyek létezéséről nem is tudtunk addig a pillanatig. Az érvemen meglepődött, talán el is gondolkodik rajta – azon nyomban persze nem tudta elfogadni.
1989 előtt minden egyértelmű volt: a románokkal azonosítható hatalom az egyik oldalon, az elnyomott magyar kisebbség a másikon; a színház a megmaradás eszköze, az irodalom nemkülönben. Tiszta, világos, áttekinthető világ volt, s a rejtély a múzeumból érkezett, hiszen mi más volt Ady Endre vagy Makkai Sándor, ha nem a múzeum? Székely János, Bretter, Harag, Baász Imre gondolatai, művei, lénye nem újszerűségükkel hatott(ak) a közösségre, hanem a puszta létükkel-létével: lám, nekünk ilyen is van! A felforgatás a kiáltásban működött csupán. „Én gyűlölöm a hazámat!”, ordította a Rideghváry Bencét játszó Nagy Dezső A kőszívű ember fiaiban, és aki nem élt akkor, el sem tudja képzelni, mit jelentett ez, hogyan hatott. A színház hirtelen egy másik bolygóra repült, a közönség a lélegzetét is visszafojtotta, s egyetlen pillanatra megdőlt a diktatúra.
Mára az üzenet nem ilyen egyértelmű, vagy nem „súlyos” dolgokról beszél, „csak” művészkedik, és meg is büntetik érdeme szerint. Az élő Ady Endre egy részeges fráter, senkit nem érdekel; az Ifjú szívekben élek szerzője rég halott, a tehetségét osztályozni lehet, már senkit nem zavar ihlető módon. Az erdélyi magyar közösség pedig – azokból az okokból, melyeket fentebb elemezni próbáltam – zavarnak, szálkának érzi a tehetséget, eredetieskedésnek, frivol ügynek, melynek révén az ember kizárólag magával foglalkozik.
Kik az apák? Utoljára erre a kérdésre kellene válaszolnom, annál is inkább, mert többen félreértették, s azt írták, „az anyák sem ártatlanok”. A félreértés megmagyarázható, hiszen a Kiáltványban, mint már mondtam is, nem fogalmazhattam árnyaltan. Most azonban megtehetem, s kifejthetem, arra a viselkedésre, egy olyan szocializációs mintára gondoltam, mely a patriarchális értékrend szerint működik: az értékeket egyértelműeknek és mozdíthatatlanoknak tartja, értéknek pedig csak azt, ami „életbe vágó”, ezt a szót viszont túlságosan is szűken értelmezi. Ilyen értelemben az anyák is apák (és apa Bretter meg Székely János is), s az a Karácsony Benő, aki olyan dolgokra legyint, mint a halálosan komolyan veendő világnézet, mélységesen anya. De anya természetesen az a Gyímesi Éva is, aki élete végén a szociális szolidaritásra, a civil (tehát nem felülről érkező) értékrendre próbálta irányítani a figyelmet, s akinek pályája, meggyőződésem, alkati okok mellett azért siklott félre és ki, mert képtelen volt kitörni a fantáziátlanul súlyos szellemi patriarchátus korlátaiból, és persze azért, mert a patriarchátus bármiféle kitörési törekvést zokon vett.
Az apák nemcsak ők: én is apa vagyok, hiszen itt nevelkedtem. Csak én tudni szeretném, mit is jelent ez.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A beszélgetés ereje
Az élmény autentikusságának fontossága azt is jelenti, az én élményem nem lehet a másé, ahogy a másé sem az enyém, hiszen minden élmény autentikussága egyediségében rejlik. Az autentikus és egyedi élmények pedig nehezen egyeztethetők össze – ebből származnak a feszültségek és a viták. Bretter alakjában nem az az egyedi, hogy mindezeket felismerte, sokkal inkább az, hogy működtetni tudta egy olyan helyzetben, mely majdnem mindenkit a zártság és az egyértelmű kijelentések felé szorított.
Ez, az árnyalás, a minden szögbőli perspektíva tette lehetővé, hogy Bretter, aki pedig ideológiai értelemben nem tudott váltani ( „Bretter a reform-marxizmusnak, reformszocializmusnak nevezhető irányzathoz tartozott. Ennek az irányzatnak szellemi és történelmi értelemben egyaránt 1968 volt a csúcspontja. Ebben az időszakban a marxizmusnak egyfajta reneszánszáról lehetett beszélni, egyfajta megújulásról a marxizmuson belül, de ez nem volt politikailag konkretizálva. Ez a lényeg. Tehát óriási helyzeti különbség van a jelenlegi és a most már húsz évvel ezelőtti korszak között. Ma már olyan részletkérdések kerülnek előtérbe, mint a hatalmi megosztottság, a pluralizmus, az alternatíváknak a társadalmi nyilvánosságban való konkrét kifejezésre jutása, illetve ennek a lehetőségei, ennek az intézményi, jogi garanciái” – mondja Molnár Gusztáv, és elég átlapozni az Itt és mást című gyűjteményes kötetet, hogy belássuk, mennyire így van), beszélgető alkatának ereje és inspirációja révén sok mindenre ráérzett, ami nemcsak igaznak, hanem időben igaznak bizonyult. Például arra a mélyen rejlő rokonságra Bodor és Szilágyi között, mely a két írót máig is aktuálissá teszi, holott nem egy akkor sikeres pályatársuk életművét elmosták az 1989-től hullámzó változások.
Beszélgetni tehát éppúgy nem volt lehetetlen, mint mesélni, „csupán” az kellett hozzá, hogy az ember elforgassa a világot, ne „üljön fel” az elméleteknek, bármilyen tetszetősek is legyenek. Ez természetesen, az elforgatás, képesség kérdése, nem adatik meg mindenkinek, esszém legfőbb kérdése és álmélkodása azonban az, miért nem becsüli az a (látszat)közösség az eredetiséget, amely annyit esküdött és esküszik rá.
Talán azzal függhet ez össze, hogy az a közösség, mely 1989 előtt még valóban közösség volt, nemcsak egy közösség látszata vagy lenyomata, alig reménykedhetett abban, hogy a kommunizmus összeomlik. Utólag sokan okosak, néhányan talán már akkor azok voltak, az azonban egészen biztos, hogy a többség nem hihetett a változásban, csak ábrándozhatott róla. Egyfelől tehát valósággal belebújt a transzszilvanizmusba, a kultúrába, a műveltségbe, a nyelvbe, az irodalomba, a színházba, a templomba mint megtartó erőbe, másfelől maga sem vette észre, de agresszíven kisajátította, az áldozat agresszivitásával, aki éppen áldozat voltából meríti erkölcsi felsőbbrendűségét. Azok, akik benne ragadtak az áldozat-szerepben, és a mai napig úgy viselkednek, mintha mi sem változott volna, és felvilágosultabban vagy kevésbé, de ugyanazt a paternalizmust őrzik, mellyel a forradalomig felnéztek Magyarországra, remélték tőle a reményt, a kultúra befogadásának egyértelműségétől sem tudnak elbúcsúzni: az író ír, az olvasó olvas, a kritikus megmondja, hogyan is kell érteni. Ez a mára primitív egyenlet a színházi előadásokra is érvényes kellene hogy legyen, s akik akár a kolozsvári, akár a sepsiszentgyörgyi, rövid ideig, amíg volt még miért tiltakozni, a szatmárnémeti színház ellen tiltakoztak, nem tudják elfogadni, hogy már rég nem érvényes. A kultúra dinamikusabbá, több központúvá, rejtélyesebbé, kiszámíthatatlanabbá vált, és ez a kiszámíthatatlanság sokakat zavar, olyanokat, akik pedig a tehetség rejtélyére esküdtek 1989 előtt, és olyanokat, akik bár később születtek, ebben a zárványban szocializálódtak.