Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Ikarosz legendája
Itt, az apa–fiú viszonyban, Bretter egyetlen írására hivatkozom (mint tettem berekfürdői előadásomban is): az 1967-es Ikarosz legendájára. Ez mintegy prototípus-szerűen mutatja Bretter nagyvonalúságát. Rendkívül árnyaltan és világosan összefoglalja a történetet és a dilemmát (a kettőt amúgy is csupán a nyelv logikája kényszerít elválasztani egymástól): Ikarosz apja tanácsa ellenére túl közel repült viaszszárnyaival a naphoz; Ikarosznak joga volt meghalnia, hiszen nem a halált akarta, hanem a napot; nem volt joga mást akarnia, mint amit apja kijelölt számára; Ikarosz nem vállalta a nyugalmat, Daidalosz viszont, apai szerepét és szeretetét gyakorolva, csak a nyugalomra inthette.
A kulcsmondat számomra, a konferencia vertikális szellemiségében, mely szerint a fiúk kizárólag felfelé nézhetnek, a következő: „Ahhoz, hogy Ikarosz döntsön, előbb le kellett számolnia a belénevelt előítéletekkel. Apja, a nagy építész, éppen az előítéletek és kompromisszumok remekművét építette fel – Minósz király labirintusát, amelyben a szörny Minótaurosz sem élni, sem halni nem tudott.” Azt hiszem, az ilyen mondatok tették Brettert szerethetővé, teszik ma is. Nem ítélkezni akarunk, de szeretni sem tudunk már problémátlanul – vagy szeretni igen, elfogadni viszont nem. Az olyan állítások-közelítések, melyek csak a viszony egyik oldalát láttatják, nem győznek meg semmiről. A berekfürdői előadók nagy része úgy beszélt, mintha az apák csupán a kötelességek tábláját vésték volna ki, s ehhez természetadta joguk volt; kevesen utaltak rá, hogy az előítéletek és a kompromisszumok táblája is az ő vésőjükhöz tapad. Sem hülyék, sem anarchisták nem vagyunk, megértjük, hogy előítéletekre és kompromisszumokra egyaránt szükség volt (és a romániai viszonyok feltétlenül rászorították az embert az utóbbiakra), az azonban mégiscsak elfogadhatatlan, hogy senki nem akar beszélni róluk, mindenki legyint, és már a szavaknak sem azt a jelentést tulajdonítja, mely az övék. Mindent elfogadnánk, hogy mindent megbocsáthassunk, de nem mondják a mindent – inkább nagyon is keveset mondanak, azt sem tárgyilagosan, inkább a fölény gesztusával: ti ezt nem érthetitek.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Exkurzus Bretterről
Az 1932-ben született és 1977-ben elhunyt Bretter György éppen olyan eredeti és kivételes koponya és egyéniség volt, mint Székely János, csak ő demokratikusabban gyakorolta mindezeket, ha szabad ezt mondanom. Iskolát teremtett, tanítványai közé olyanok tartoztak és -nak, mint Ágoston Vilmos, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Egyed Péter. A Bretter és a tanítványok című interjúban (http://kellek.adatbank.transindex.ro/?cid=223) Molnár Gusztáv mestere két vonását emeli ki: iskolateremtő egyéniségét és beszélgető alkatát. „Sokkal kevésbé érdekelte a filozófia módszeres kifejtése, ő a filozófiát mint olyat akarta megéreztetni, vagyis megszerettetni, és erre bármilyen hallgatóság előtt képes volt. (…) A bevezetés a filozófiába volt a hivatása” – mondja Molnár. „Bretter, a görög” – olvassuk Törzsök Erika szellemes és találó megállapítását.
Ebből a görögségből, amennyire vissza lehet látni az időben, az következik, hogy Bretter beszélgető volt egy olyan korban és egy olyan térben, amely per definitionem nem kedvezett a beszélgetésnek. „…olyanfajta világnézeti többszólamúság működött az ő műhelyében, ami sehol máshol nem létezett. Ez a lényeg. Ő ezt nem egyszerűen csak tolerálta, hanem valahogy természetesnek tekintette.” Ebben a körben tehát vitatkozni is lehetett, sőt bizonyos értelemben kellett, hiszen a mester „varázslatos egyénisége” és szellemi alkata egyaránt támogatta a vitát – úgy vélte, vita nélkül nincs gondolkodás.
Bretter a rugalmas, nagyvonalú, ha tetszik, laza apa volt, akinek akár élesen ellent lehetett mondani (az interjúban erre is hangzik el történet), ő ezt nem úgy vette zokon (hiszen jól nyilván nem eshetett neki), hogy kizárta a bírálót a barátságából.
Szellemi habitusa logikusan vezetett egyrészt magához az esszé műfajához, másrészt a mitológiai esszéknek nevezett korpuszhoz. Hiszen mi más az esszé, ha nem a beszélgetés dinamikájának megőrzése írott formában? Nem arra célzok, hogy minden esszé írásképének tartalmaznia kell a dialógusjeleket, arra azonban feltétlenül, hogy mindegyik egy beszélgetés (és az önmagunkkal folytatott beszélgetés is az!) kanyargásának-kavargásának szellemi rajza. Megdönthetetlen igazságokból nem lehet esszét írni – ezért volt szüksége Bretternek, mint szintén Molnár Gusztáv mondja az idézett interjúban, „az élmény autentikusságára”; ezért van minden esszéírónak szüksége reá: a gondolatot csak az élmény forróságával együtt érzi hitelesnek.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Lehet mesélni!
Bodor és Szilágyi nem áltattak könnyű járatokkal. Az előbbinek meggyőződésem szerint ezért nem lett sikere (a Sinistra körzet diadala részben abból származik, hogy sokan úgy érzik, végre ez a csodálatosan zárkózott és különleges író is megírta a maga „diktatúra-regényét”), az utóbbinak talán azért, mert a Kő hull…-ban van szerelem is, gyilkosság is, Rákóczi is. Akárhogy is, Bretternek igaza van: mindkét író minden művében a nyelv önműködése érződik, a nyelvbe vetettség, és az, hogy a szereplők elkezdenek cselekedni, és attól kezdve azt teszik, amit éppen akarnak. „Szilágyi nem kényszeríti magát játékra, hanem maga a játék játszik itt, mind az idővel, mind a testekkel: a megtestesült idővel; a játékból pedig újabb játékok szövődnek. Ily módon az írónak nem kell tisztáznia, egyetért-e vagy sem hőseivel vagy azok történetével, nem kell kifejtenie véleményét erkölcsről és társadalmi viszonyokról. A regény utolsó jelenete mindennek tanújaként idézhető. Az író tanúságtétele viszont a regény mélyében van, sokkal mélyebben, mint hogy egyszerűen megfejthető legyen, sokkal hozzáférhetetlenebbül, mint hogy zászlócímerként felmutatható legyen. Nem merül el a fullasztóan szűkös történelmi időben, hanem kilép onnan, és a játék boltozata alatt mondja el történetét. Nem csupán mondja: meséli.” – írja Láng Zsolt a Hollóidőről. 1989 előtt kevesen meséltek: a mondás látszott a túlélés egyetlen lehetőségének. Ám kettejüknek a puszta léte is arra utal: mesélni sem volt lehetetlen.