Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Mű és megfejtés
Bodort és Szilágyit a maguk mélységében kevesen elemezték rögtön megjelenésük pillanatában. Mint mondtam, Bodor nem is tartozott a sikeresek közé akkor még. K. Jakab Antal is nagyon figyelemreméltó tanulmányt írt első kötetéről, A tanúról annak előszavaként, a recepcióból azonban máig is Bretter György Szilágyi István bizonyára regényt írt című tanulmányát érzem a legfontosabbnak abból a szempontból, hogy valami olyasmit mond, ami a két szerzőre egyaránt érvényes (az írás a Korunk 1976. januári számában jelent meg). „Bodor Ádám novellái mellett (...) ebben a regényben [a Kő hull...-ban – D. P.] találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásaiban maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.” Megismételném, mint egy istentiszteleten: „A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója…” Nos, ez a „rejtett tartalom” volt egyfelől a romániai magyar szóművészet (akkoriban a színház is inkább ide tartozott) működésének legfőbb lehetősége és dinamója, másfelől rákfenéje.
1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. „Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz” – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem az által másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. „A tény, az élmény olyan egyszerűen van előadva, hogy prózának is színtelen volna – a költőiséget egyetlen mondat adja meg az egész hosszú versben: »S választottunk magunknak csillagot« ... és az elhallgatás, amit ez a sor involvál.” – írja Szerb Antal A négyökrös szekérről, és nagyot tévedne az, aki magabiztosan „lefordítaná” ezt a sort, bármennyire könnyen lefordíthatónak tűnik is. A vers attól vers, hogy egyszerű szavakkal mondja a mondhatatlant, s hogy megérezteti az első pillantásra könnyen mondhatónak a nehézségeit.
Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceaușescuvá válik, Szervét viszont megmarad „a mieink” közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként.
Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás; Ady nem véletlenül lett halálosan ideges, amikor Jászai Mari egy alkoholellenes ülésen mondta el Az ős Kajánt. Az a mű vagy jelenség (emlékezzünk Makkaira s a Harc a szobor ellenre!), mely ilyen könnyen megfejthető, azonosítható valamivel, megszűnik rejtélyesnek, következésképpen érdekesnek, izgatónak, provokatívnak, bosszantónak, tehát lelkileg gyümölcsözőnek lenni.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - Azt írják le, amit tudnak
Apáink nemzedéke nem tudja megérteni, hogy az alkotás: örvény, melyet nem az alkotó gerjeszt – ő csak részt vesz benne. Következésképpen ha akarna, sem tud „jólnevelt” lenni, hiszen hogyan, mihez képest lehetne az, ha mindegyre egy folyamat része, tehát nem ő irányít? Másfelől: miért is lenne? A vizionálások oly fogcsikorgatva átkozott kora elmúlt. Nem reméltem, hogy jön még a kutyára kamion.
Vagy tán az a baj, hogy alig volt olyan alkotó, aki ezt megértesse? Vagy megértethesse? De hát még ez sem igaz, bár a kivételesek természetesen kivételek maradnak. „Amit tudok, azt nem írom le” – ezt a mondatot, melyet 75. születésnapjának ünnepségén idéztek tőle, az egész Szilágyi István-életmű fölé fel lehetne vésni, és Bodor Ádám is hasonlókat szokott nyilatkozni. Az a két alkotó tehát, aki a romániai magyar prózához is köthető, és máig minden vita fölött áll, a keresést hangsúlyozza és műveli, nem az alkalmazkodást és a megfelelést. Ráadásul a Kő hull apadó kútba óriási sikert aratott (Romániában három kiadást ért meg), szóval valami mégiscsak lenyűgözte az olvasókat. Úgy látszik, nem annyira, hogy mélyebb következtetéseket vonjanak le belőle.
A rendszer volt merev – ezt most már túlságosan is értem. De hát nem a rendszert szidták folyamatosan, lélekben és sörözésekkor, családtagok, barátok és kollégák egymás között? Nem arról álmodoztak, hogy valamikor megszabadulnak tőle? S ha igen, mert igen, akkor miről is? Valahogy azt tapasztalom, amit a szabadság kapcsán: szeretnénk megtapasztalni, de félünk a felelősségtől.
Apamozsár - Egy kiáltvány továbbírása - A köz mint probléma
Nem írtak a romániai magyar szerzők Goethé-ről, Thomas Mannról, Tolsztojról, Dosztojevszkijről, Borges-ről, Montaigne-ről, Balzacról, Hegelről, Mozartról, Pascalról, bárkiről? Dehogynem, nagyon is sokat írtak. Csakhogy mégis az az érzésem, ezek a nagyságok és életművük szoborpark-szinten épültek bele a kultúrába és a gondolkodásba, mint akikre bármikor illik is, kell is hivatkozni, de gondolataikkal-képeikkel megküzdeni, életünk részévé tenni őket már nem olyan nagyon fontos. Máig hallom az olyan mondatokat, mint hogy „te ezt nem érted”, „te nem vagy magyar”, rendszerint azoktól, akik őszintén fontosnak tartják a műveltséget. Nem tudom, nem azt várják el tulajdonképpen, hogy Ulickaja vagy Eco megoldja kisebbségünk vérzivataros helyzetét?
„Túlnézni a haza határain” – ez minden körülmények között feladat, ha az ember értelmiséginek szeretné tudni magát. Szerencsés esetben egyszerűen kíváncsiság, máskor azonban birkózás kérdése.
Mire gondolok? Ha a bezárkózás erkölcsileg indokolt állásponttá válik, valóságos küzdősportot kell űznie annak, aki túl szeretne nézni. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akit meg sem érintenek a köz elvárásai, hiszen az is emberek között él, méghozzá azok között, akiket ő maga nem hagyott ott, bár megtehette volna. Láng Zsolt áll a legközelebb a „közfüggetlen” alkotó eszményéhez, s ő tényleg gond nélkül távozhatott volna, hiszen 1989-ben alig harminc éves volt, és azért is, mert minden gesztusával az egyén jogait és lehetőségeit védelmezi, méghozzá úgy, mintha azt mondaná: mindez egyértelmű, miért is kell beszélni róla. Aztán az ember meglepődik, amikor a Látó 1998. októberi, „romániai magyar irodalomtörténet-számában” olyan alapos írást olvas tőle, amely egy halmozottan képzett filológusnak is becsületére válna (amúgy gépészmérnöki diplomája van).
A köz – probléma. Ahelyett, hogy támogatna, ihletet adna, kinyitná az ajtókat, bezár, direktívákat ad, az ablakokat is elreteszeli. Mindenki emlegeti Páskándi abszurdoidjait, de A kopasz énekesnő 1992-es rendezésekor sokan úgy szaladnak ki a színházból, mint az ördög a tömjénfüsttől. A hasonlat nem véletlen, hiszen ez éppen az a nemzedék, amely a színházat immár huszonöt szomorú esztendeje, a diktatúrában felépített szellemi habitust folytatva templomnak tartja, ami alatt furcsa módon merevet és jólneveltet ért, a kérdés, a kétely és a kölcsönhatás mindenféle lehetősége nélkül. „Mérsékelt, értelmes vallásosság” – idézem már másodszor Mauriacot.